Kecskés Karina: A bennünk élő sötét erőkkel harcolunk egész életünkön át

Amikor próbára tesz bennünket az élet és épp a gödör fenekén ülünk összeroskadva, nem gondoljuk, hogy ez akár egy jobb és önazonosabb élet kezdete is lehet. Egy ilyen hideg zuhany utáni mélypont indított el téged is a változás felé, s lett belőled drámapedagógus és meseterapeuta.

Egy neves színház vezető színészeként rengeteg sikert megéltem, de ez a létezés egy idő után elkezdett kiüresedni. Időközben, harminchoz közel, az anyává válás is egyre erősebb vággyá nőtt bennem, amit valóra is váltottam, 30 évesen megszületett az első gyermekem. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ez a döntésem sorsfordító lesz, hiszen utána nem vettek vissza az Új Színházhoz. Megszűnt a munkaviszonyom, ott maradtam egy gyerekkel mindenféle biztos egzisztenciális háttér nélkül, ráadásul egyedül. Ekkor érkezett meg a Baltazár Színház az életembe. Elek Dórát, a színház művészeti vezetőjét gyerekkorom óta ismerem, és régóta követtem a működésüket, érdekelt az a fajta az út, amit ők járnak. Nem sokkal ezután a Káva Egyesület is megkeresett, hogy akarok-e velük dolgozni. Ezeken az új területen elkezdtem egyre komfortosabban érezni magam, jó volt megélni, hogy a Baltazárban az én gondolataim, elképzeléseim is bele tudtak épülni egy-egy előadásba, számított, hogy én mit tudok hozzátenni egy-egy szerephez. Azt éreztem, van értelme lejárni a színházi nevelési programjainkkal Nógrád megyébe, a mélyszegénységben élőknek és a roma telepek lakóinak segíteni, nagyon jó érzés volt valódi, hasznos életet élni.

Ma már hálás vagy az akkori fájdalmakért?

Inkább elfogadó. Belátom, hogy az események alakulásáért én is felelős vagyok. A fentek és a lentek adják az élet sava-borsát. Ami fontos, hogy tudom, nem kell megijedni, soha nincs teljes sötétség.

Az életed középpontjában azóta is a gyerekek vannak, mind a magánéletedben, hiszen három gyermeket nevelsz, mind drámapedagógusként és meseterapeutaként. A meséket is nekik köszönheted, méghozzá a második gyerekednek.

Miután gyerekeim születtek, lázasan kerestem, kutattam, hogy mivel tudok az ő szellemi és lelki gyarapodásukhoz, valamint a személyiségük kifejlődéséhez a legtöbbet hozzátenni. Elkezdtem visszaásni a saját gyerekkoromba, kielemeztem, nekem mi volt fontos, ebből mi maradt meg, aminek ma is hasznát veszem - így kerültek a látóterembe a mesék. A könyvesboltokban azonban milliónyi féle témájú, illusztrációjú mesekönyvet találtam, fogalmam sem volt, melyiket válasszam. Ekkor került kezembe Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyve, ami elképesztő ahaélményt okozott. Realizáltam, hogy te jó ég, a mesék valójában felnőtteknek szólnak, és egy olyan szellemi utat kínálnak, amely szinte kikerülhetetlen egy gondolkodó ember számára. A népmesék tanításai, ősi szimbólumrendszerük évezredek óta gerincét adják az ember morális és lelki fejlődésének. Beszippantott a mesék világa, elkezdtem mélyre ásni magam a témában, elvégeztem minden tanfolyamot, és elolvastam az összes könyvet, ami akkor létezett a mesékről és a meseterápiáról. Aztán a megszerzett elméleti tudásomat a gyakorlatban is kipróbáltam, eleinte a saját, majd mások gyerekein.

Hogyan gyógyítanak a mesék?

Nem közvetlenül a mesék gyógyítanak, hanem általuk mi saját magunkat, ha képessé válunk értelmezni azt az ősi, megőrzött tudást, amelyet ránk hagyományoztak ezek a történetek. A világ népmeséi valójában az emberi életről, a lelki történésekről, a harcainkról és győzelmeinkről szólnak. Igaz történetek, csak más, szimbolikus síkon. Az elődeink szájról szájra adták tovább az ősi tudást, és csak azok maradtak fenn, melyek kiállták az idők próbáit.

A népmesék egy megbomlott rendből, egy hiányállapotból indulnak ki, amit a főhős különféle akadályok leküzdésével kibogoz és megold a végére. Képeket, szimbólumrendszereket rögzítenek, s abból az ősi bugyorból táplálkoznak, amikor még egyek voltunk a természettel, és értelmezni tudtuk a világ egységét. A gyerekek még ebben a világegységben léteznek, s valójában a mesék is ebbe a gyermeki egységállapotba visznek vissza. Rend-be tesznek.

Minden problémára van orvosság a mesékben?

Nem orvosság van, inkább lehetőség a változtatásra. A környezetemben sajnos nagyon sok szorongó, félelmekkel teli gyerekkel találkozom, akár a Rózsadombról jönnek, akár a mélyszegény településekről. A digitális kultúra, a számítógépes játékok, a képeket készen szolgáltató filmnézés rettenetesen káros a fantázia és a belső képalkotás kialakulására. Ez is okolható a gyerekek ma oly népszerű „betegségéért”, a koncentráció- és figyelemzavarért.

A népmeséken kívül más, akár kortárs mesék is alkalmasak a terápiára?

Igen, hiszen minden mese azonos szellemi és logikai utat jár be, egyfajta hiányállapotból vezet a megoldásig, csak azt tapasztalom, hogy egyre inkább elveszítjük a tisztánlátásunkat a mai mesék bonyolult és komplex szimbólumaival szemben. A kortárs vagy műmesék emberi kútfő termékei, amelyek lehetnek mély bölcsességgel teliek és viccesek, a valós életünk helyszínei, problémái köszönnek vissza sok helyen, vagy éppen egy fantáziavilágba repítenek el. A népek meséi viszont egy adott közeg szellemi hagyományaiban és a közös tudatalattinkban gyökereznek, épp ezért szakrálisak.

Számomra a népmesék világa mindig kissé nyersnek és durvának tűnt.

A népmesék tele vannak nehéz, küzdelmes, gyakran kilátástalannak tűnő vagy életveszélyes helyzetekkel - pont mint az életben. Ugyanakkor összekapcsolnak bennünket az ősi, évezredes tudatalattival, így képesek megmutatni, hogy nincs olyan sötét verem, ahonnan ne lehetne kijutni, és nincs olyan ijesztő szörny, amit ne lehetne legyőzni - akár magunkban is. Hiszen valójában a saját tulajdonságainkkal, a bennünk élő sötét erőkkel harcolunk egész életünkön át. Én nem csak csoportfoglalkozásokat tartok, hanem egyéni terápiára is járnak hozzám gyerekek, és szomorúan látom, hogy milyen hatalmas szörnyekkel küzdenek, legyen az válás, a szülők veszekedése, iskolai kiközösítés, gyerekbántalmazás, magány, kortárs konfliktusok. Ezek nem három-, hanem egyenesen 24 fejű sárkányok! Ezek ellen kell a saját eszköztáraikkal felvértezni őket, amiben a mesék az eszközeink.

Elég elmondanod a mesét, és az beépül a gyerek tudattalanjába és átformálja a megküzdési stratégiáit, vagy szükséges az is, hogy beszélgessünk annak tanulságairól vele?

A mesék képeket őriznek és közvetítenek, ahogyan minden történet, amelyet elmesélünk. A gyerekek ezeket a képeket látva azt fogják gondolni, hogy mindez bennük is megvan, mindenfajta külön értelmezés nélkül is. Hét-nyolc éves korukig nem választják szét a valósat a képzelet világától. Számukra egy közös vasárnapi kirándulás éppoly valóságos tud lenni, mint amikor leülnek legóból, gyurmából birodalmat építeni és szerepjátékot játszani, s ő lesznek a cica vagy a kalóz. Ettől függetlenül nem elég csak elmondani a mesét, meg kell nyitni, az érzékszervek által befogadhatóvá kell tenni számukra azt.

Hogy néz ki egy meseterápiás foglakozásod?

Minden esetben először a szülőkkel beszélgetek, hogy egy átfogó képet kapjak, s csak ezután találkozom a gyermekkel. Mindvégig nagyon figyelek rá, fokozatosan behozom őt abba a térbe, ami számára is ismerős, a láthatón túli világba, összekapcsolom a természettel és önmagával. Egy-egy problémára mindig egy adott mesével készülök, amit úgy gondolok, hogy rá és a problémáira tudok szabni, figyelembe véve az érdeklődését, valamint a fejlődési és érési sajátosságait, koncentrációját. Emellett persze figyelem, mire van igénye, mennyire befogadó, képes-e menni a mesével együtt, esetleg megijeszti-e őt bármi, elveszíti-e az érdeklődését. Ha ezt tapasztalom, az számomra mindig fontos jelzés, ez is befolyásolja ugyanis, merre érdemes továbbhaladnunk. Igyekszem megerősíteni a saját kincseiben, és együtt keresünk segítőket, valamint eszközöket az ellenfelek legyőzésére.

Őrzöl nagy sikersztorikat az emlékeid között?

Nagyon sok ilyen van, igen. A Derék Jankó csángó mesetáborunk mélyszegénységben élő gyerekei között az egyik évben volt egy kisfiú, aki csípett, rúgott, köveket dobált, semmivel nem lehetett lekötni. Majd az egyik mese után elkezdett sírni, és csak zokogott végeláthatatlanul. Ölbe vettük, és amikor végre megnyugodott, olyan lett, mint egy kezes bárány. Onnantól kezdve csak mosolygott, és tele volt szeretettel. Valamit megértett, és valami átszakadt benne. Aztán eszembe jut egy kilencéves kisfiú, akinél már a 4-5. alkalom után megkérdezték a szülők, hogy ugyan mit csinálok vele, mert teljesen megváltozott, nyitott lett, bátor, kommunikál, kapcsolódik, s otthon a rajzára azt írja rá, hogy imádja a meséket. A mesecsoportomban voltak gyerekek, akik nagyon féltek az erdőben, amikor kint tartottam a foglalkozásomat, mondták, hogy ne menjünk ki a szabadba, mert az veszélyes hely. Aztán a második alkalom után már ők kérték, hogy ugye újra kimegyünk, és még a cipőjüket is le akarták venni, hogy érezzék a földet a talpukkal. Egyszer csak összekapcsolódtak a természet erejével és ezáltal önmagukkal is.

Egy éve járjuk a Lélekmadár című interaktív, mese és mozgásszínház előadásunkkal Magyarország iskoláit. Több mint 200 helyen megfordultunk már. Csodálatos látni a gyerekek arcát, amint egyszer csak önmagukra ismernek az előadás során. Mernek beszélni a félelmeikről, örömeikről, dühükről. A tanárok pedig azt mondják, hogy ezt mindenkinek látnia kellene, nem csak a gyerekeknek. Nagyon fontosak ezek a közösségi élmények és manapság oly ritkán megélhető katarzisok. Szerintem a művészetnek ez a lényege.

A módszer működik olyan gyerekeknél is, akik a napjuk nagy részét telefon, tablet, számítógép vagy tévé előtt töltik, többnyire magányosan?

Működik, csak sokkal több időbe telik az eredmény elérése. Fokozatosan tudunk haladni, és egy egész családi struktúrát kell átalakítani, mert csodát nem tudok egyedül tenni. Tavaly a Piros Kakaó pszichodrámacsoportban volt egy közös csoportom Soós Dórával, az egyesület vezetőjével, és láttam, milyen elképesztő nehézséget okoz a szülőkkel megértetni, hogy először nekik kell változni ahhoz, hogy a gyerekeknek segíteni tudjanak. Le kell ülni velük és átbeszélni, hogy van-e annyira fontos számukra a gyerek, hogy hajlandóak időt, minőségi időt rá szánni, mert persze egyszerűbb megúszni a gyerekkel való foglalkozást úgy, ha leültetjük a tévé elé. Sokkoló látni, hogy ma már kaphatóak olyan babakocsik, amelyekben eleve kialakított helye van a telefonnak, vagy azt, amikor másfél-két éves gyerekek a telefonnal a kezükben esznek. Hogyan tudna egy anyuka vagy apuka egy gyereket táplálni, ha ebben az egyébként igen fontos közösségi élményben is leválasztja őt, mert „csak akkor ül nyugodtan”?

A Kolping Hotelben hét éve tartok mesefoglalkozásokat, s már visszajáró családjaim vannak, akik alig várják, hogy egy héten keresztül közösséget teremtve meséljünk és egy közös utazást éljünk meg egy olyan erőtérbe, ahol az agyhullámok kisimulnak, ahol a teremtő erővel és a saját végtelen lehetőségeinkkel kapcsolódunk össze.

Látsz reményt ennek a szomorú tendenciának a megfordítására?

Amikor karrierem csúcsán tobzódtam, komoly színészi és filmes sikerekkel a hátam mögött, elsősorban az motivált, hogy mindenki engem nézzen, olyan színpadokon és filmekben tűnjek fel, amit lehetőleg sok ember lát. A mennyiségen volt hangsúly. Most, ha hétről hétre csak egy gyereknek tudok segíteni, meg tudom őt támasztani, akkor az a legnagyobb siker számomra! Minden embernek ugyanis annyit kell megtennie, ami rajta múlik. És rajtam ennyi múlik. S ha mindenki megtesz ennyit, akkor már jobb hely lesz a világ. Elmesélek egy rövid anekdotát. Volt egyszer egy nagy tudású mester, aki mindenre tudta a választ a múltban, a jelenben és a jövőben is. Sokan zarándokoltak el hozzá, hogy a bölcsességében fürdőzzenek, tudásának kútjából igyanak. Volt azonban egy tanítványa, aki nem hitt ebben, és egy fondorlattal próbára akarta tenni a mesterét. Elrejtett egy madarat a markában, és megkérdezte tőle, mit gondol: élő vagy holt madár van a kezében? Azt tervezte, hogy ha a mester azt mondja, hogy élő, akkor gyorsan megfojtja a madárkát, hogy bebizonyítsa, nem mindenható a mester. Amikor elment hozzá, és feltette a kérdést neki, a mester rápillantott, elmosolyodott, és így szólt: „Tőlem várod a választ? Hisz a válasz a te kezedben van.” Azt gondolom, hogy mindannyiunk kezében ott a válasz.

Júliusban több alkalommal is találkozhatunk veled a Művészetek Völgyében, ahol interaktív mesemondással és játékkal várod a családokat. Egyszerre sok embernél hogyan hat a meseterápia?

A Bajor Gizi Múzeumban három éve tartok egy zenés mesedélelőttöt, ahol felnőttek, gyerekek, családok jönnek össze, s közösen lépünk be egy mesei térbe, s nyitjuk meg a történeteken és a zenén keresztül azt a feneketlen kutat, ami a rendelkezésünkre áll. Kapolcson is ez lesz a program, a célom az, hogy aki csak ott van, megmerítkezhessen ebben a mélységesen bölcs forrásban. Először játsszunk, hogy ráhangolódjunk a mesékre, majd bekapcsoljuk a másik agyféltekénket, amiben tudjuk, hogy minden lehetséges. A varázspálca ott van mindenki kezében, csak tudnunk kell használni. Én csak megerősítést adok ehhez.

Van kedvenc meséd, amelyhez esetleg vissza-visszanyúlsz a saját elakadásaid kapcsán?

Sok ilyen van, de nagyon szeretem A macskacicó meséjét, ami segít megválaszolni azokat a kérdéseket, mint például, hogy mi az a női minőség, ami ebben a mesében egy állattól kapható, mit ad nekünk egy macska, milyen tulajdonságot birtokol, ami belőlem hiányzik, meddig épít engem egy szolgálat, s kinek mikor mutathatom meg, hogy ki is vagyok valójában. Ahogyan mindenkinek, nekem is vannak mélypontok, megrekedések az életemben, amiket a meséken keresztül egy életen át boncolgathatok. A cél, hogy jobb emberekké váljunk, mert ahogyan egy találó mondás is állítja: „ha a ritkán és nehezen hozzáférhető emberi test birtokába jutottunk, nincs időnk tévutakra.”

A Művészetek Völgyében zajló Mesébe zárt titkokról részletek itt.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu