A háromszéki Sepsimagyarósról származik. Vannak még rokonai Erdélyben? Mennyire tartja velük a kapcsolatot?
Pontosítanék: háromszékinek tartom és érzem magam, de Érmihályfalván születtem, ahonnan apám külföldre való távozása után édesanyám visszaköltözött velem Sepsimagyarósra. Szülővárosomhoz nem fűznek élő emlékek, mert alig másfél éves lehettem a távozásunkkor, soha nem is sikerült odalátogatnom, de közvetett szálak mindig emlékeztetnek rá: ott keresztelt meg a mártírsorsú Sass Kálmán, onnan ered néhány apró tárgy, amelyeket ereklyeként őrzök: egy állóóra, amit az orosz katonák nem találtak meg vagy túlságosan nagynak találtak ahhoz, hogy a nyakukba kössék, egy-két megcsorbult asztali kellék, egy korabeli fotó a valamikori vasútállomásról és egy krétarajz a korabeli téglagyárról. Ezek még mindig arra figyelmeztetnek, hogy talán egyszer mégis jó lenne végigmenni azon az úton, amelyen anyám szerelmes álmokkal indult a boldogság felé, nem is sejtve, hogy hamarosan a háborús pokol helyszínévé válik a vidék. Egyszóval, remélem, Isten megsegít és eljuthatok életemben még Érmihályfalvára is, amelynek eseményeit szinte naponta követem.
Sepsimagyarós a gyermekkorom színhelye, ezért mindig a „legesleg” jellel él bennem. Ez egy olyan lelki kötődés, amit szerettem volna áttestálni gyermekeimre, unokáimra. Sajnos, hivatalosan is bizonyított szülői örökségemet nem sikerül visszaszereznem az adminisztratív huzavona miatt. Lassan bele kell nyugodnom, hogy az úgynevezett prefektusi igazságtevés okán számukra már csak a könyveimben fog ismerősen visszhangozni a falu neve. Nem fognak visszajárni, mert legutolsó emlékük, ami a faluban eltöltött egykor vidám kiruccanásokból fennmaradt, a csernobili katasztrófa délutánja, amikor kétségbeesetten szedtem össze őket a domboldali legelőről, ahol az unokatestvérkékkel a fű között dúsan nőtt sóskát rágcsálták. Nagy kár, mert addig a falu minden zegzúgát ismerték, szerették, otthonosan fordultak be minden porta kapuján, vitték, hozták a híreket egyik háztól a másikig.
1987-ben hagyta el Erdélyt a gyerekeivel, majd Ausztrián keresztül Kanadába emigrált. A mai tapasztalatai, tudása alapján újra ezt az utat választaná? Nehezek voltak az első évek az új hazában?
Nem is mondhatom azt, hogy választottam ezt az utat, amely Kanadába vezetett, sőt, nem akartam én soha elhagyni Európát, legkevésbé Székelyföldet. De a kisfiamat súlyos szívbetegnek nyilvánították, Marosvásárhelyen a kitűnő Csidei doktor szívátültetésre javasolta, mondván, hogy fél éven belül ismét a klinikán fog műteni a hírneves Christian Barnard dél-afrikai szívsebész, addig el kell tiltani minden fizikai mozgástól. Ebbe az addig semmi jelét nem adó szörnyű diagnózisba nem tudtam belenyugodni, és magyarországi specialisták véleményét is ki akartam kérni. Az ezzel szorosan összefonódott vergődésem vezetett két kisgyerekemmel végül is az ausztriai menekülttáborig, ahonnan aztán Kanadába kerültünk.
Az új hazába angol nyelvtudás nélkül érkeztünk, de a torontói Szent Erzsébet Templom keretében működő karitász szervezet szponzorálásával, majd a hozzá csatlakozó Református Egyházközség segítségével sikerült a kezdeti nehézségeken átvergődni – és lassan-lassan otthonunknak érezni azt az országot, amely biztonságos otthont nyújtott nekünk. A legtöbbet a tökéletes egészségügyi ellátás jelentette számunkra, a gyermekek pedig az akkor a banánnal szimbolizált ételeknek örvendtek leginkább. 1987-88-ról beszélünk, a Romániában hagyott porciós világ keserves megszorításairól.
A Kalejdoszkóp kéthavi, kétnyelvű kulturális magazint még 1998-ban hozta létre már Kanadában megismert második férjével, Telch Györggyel. Milyen céllal indították el a lapot?
Legfontosabb célkitűzésünk az volt, hogy kapcsolat teremtsünk az óhaza, a Trianonnal szétszakított Kárpát-medence és az Újvilág menekültjei között, azaz szellemi-kulturális hidat akartunk építeni az valamikori otthon és a diszpóra között. Szerettünk volna lehetőséget adni mindenkinek, hogy bárhol is éljen, ápolhassa anyanyelvét. Hogy a honfitársainkban a magyarságtudatot ébren tartsa, kultúrkincseinket, hagyományainkat őrizhesse és továbbadhassa.
Ennek érdekében sokáig oktatott magyar nyelvet Kanadában. Kik jártak önhöz és milyen célból?
A torontói Szent Erzsébet Római Katolikus templomban, majd a torontói Magyar Házban működő hétvégi magyar iskolákban évekig tanítottam a magyar szülők gyerekeit – óvodás kortól az általános osztályokig, a Helikon Magyar Középiskolában szintén, két évig pedig az Upper Canada Collegiate Institute oktatója voltam. Ezenkívül két-két és fél évig működtettem a lakásunk alsó szinjét osztályteremmé alakítva egy magán nyelvtanfolyamot is, amelynek hellyel-közzel ötven felnőtt látogatója volt. 18 és 75 év közötti, különböző foglalkozású, különböző nemzetiségű férfiak és nők akartak tanulni magyarul.
Volt köztük skót származású fiatalember, aki barátjának az anyukájától hallott először magyar szavakat, és elhatározta, hogy megpróbálja ő is. Sikerült, talán még ma is folyékonyan beszéli a nyelvünket – őt a zene segítette a leginkább. Részt vett a Dévai Nagy Kamilla által Torontóban vezetett zenei tanfolyamon, Kovács Katival és más magyar zenészekkel vette fel a kapcsolatot, akik inspirálták. Részt vett a tusványosi találkozón, meglátogatta a testvéremet Sepsimagyaróson, végül az ő gitárja mellett más hangszerek is elő-előkerültek, így a szövegértelmezéseket, játékos vetélkedéseket minden találkozáson magyar énekszóval tarkítottuk. Az észak-amerikai magyar iskolák évi konferenciáján egy kis koncerttel zárták le az órákon át folyó tanári panaszáradatot, miszerint a diaszpórában magyart eredményesen tanítani nem lehet: Scott gitárkíséretével egy angol anyanyelvű aranykorú hölgy, három magyar anyanyelvű, de nyelvünket addig egyáltalán nem beszélő társával elénekelték József Attila Altató című megzenésített versét. A kazetta ma is őrzi akkori remeklésüket. Már akkor elfogadtuk a Márai-gondolatot: „Nincs más haza, csak az anyanyelv”.
A szerkesztői feladati miatt bizonyára rengeteget szöveget kap. Magyarul vagy angolul olvas többet? Kik a kedvenc kortárs szerzői?
Mindkét nyelven olvasok szövegeket, könyveket – angolul többnyire verseket, esszéket, rövidebb terjedelmű munkákat, de ez nem szűkíthető le egy műfajra sem, mert utazáskor csak angol nyelvű, lehetőleg eredeti terjedelmesebbeket viszek magammal, hogy mire megérkezem a célállomásra, be is fejezhessem. A lapomban is csak a jó fordításokat jelentetem meg. Kedvenc kortárs szerzőm tulajdonképpen mindenki, akinek tolla értéket teremt, aki elgondolkoztat, aki nem a trágár szavak halmozásával akar szenzációt és olvasótábort nyerni. Aki, miután eloltom az olvasólámpámat, még percekig „zavar”, akár álmomban is, egy-egy vitára érdemes mondatával.
Követi a magyarországi és az erdélyi kulturális élet alakulását?
Napi szinten próbálok tájékozódni, hála az internetnek, de szinte minden nap kapok hírt, levelet, tudósítást ismerős és ismeretlen barátaimtól is mindenhonnan, ahol a magyar kultúra valamilyen formában él.
A 2010-be jelent meg Magyarországon a Vaddisznók törték a törökbúzát kötete, amely portrékat, interjúkat és novellákat is tartalmaz. Azóta is ír novellákat?
Igen, de most már egyre ritkábban. Sokkal inkább foglalkoztat a személyesen megélt események – Sütő Andrást aposztrofálva – tükörcserepeinek felidézése, amelyek összeillesztéséből az utókor valóságában megismerheti a közelmúltat. Az emlékek szépítés nélküli rögzítése mellett fontosnak tartom a birtokomban lévő dokumentumok, képek behelyezését egy-egy olyan történelmi pillanatba, amelyről estleg tanultunk, de a korszellem miatt ködösítve, elferdítve.
A 2014-ben megjelent Pokoljárás a romániai abortusztörvény hatásairól szóló önéletrajzi, megrázó erejű könyve. Miért akarta a közönség elé tárni az átélt borzalmakat?
A Pokoljárással mintha nemcsak életem, hanem írói pályám fordulópontjához is értem volna: magamat akartam, talán nem is egészen tudatosan próbára tenni, hogy le tudom-e rázni a sok év folyamán rám tapadt tapintatot, a mosolygós beletörődéseket, „ami elmúlt, már kár siratni, örvendeni kell, hogy Isten megszabadított” bölcsességet, és el merem-e mondani, amit tudok, úgy, ahogy volt?
A drága emlékű Nagy Gáspár egyik, Kanadában született novellámról azt írta, hogy életszerű, de anakronisztikus, aminél többet vár a nagy történelmi fordulaton átlépett olvasó. Igaza volt: mesébe csomagolhatunk bármit, de hol van az igazság és a hazug elkendőzés között a különbség? Féltettem az olvasót, de már nem féltem és nem féltettem-féltem magam. Sajnos, az Antológia Kiadó gondozta első megjelenés óta újabb, még elrettentőbb összefüggések bukkannak elő a múltból, de ha csak a Pokoljárás marad meg, már akkor is egy pici kockát a helyére raktam.
A könyvből Anyaöl címen monodráma is készült, a szintén erdélyi származású Újhelyi Kinga előadásában. Látta már a darabot? Mennyire tudja átadni az átélt borzalmakat?
Az Anyaöl remek rendezői és színészi elképzelés alapján, minden várakozásomat felülmúló monodráma. Az ősbemutatója Temesváron volt a romániai rendszerváltás évfordulóján. Azon jelen voltam, majd egy debreceni előadáson is. Aradon például a délutáni előadáson helyi végzős középiskolás diákok ültek a nézőtéren. Bár számukra hihetetlennek tűnt az eléjük tárt elembertelenedett világ, mégis magával ragadta őket az előadás sodrása. Az esti, felnőtt közönséget is lebilincselte az előadás, olyannyira, hogy az egyik drámai jelenet közben egy hölgy elájult a nézőtéren. Annyira felkavarták az emlékek, hogy rosszul lett. Az ötállomásos körúton mintegy ezer nézőhöz jutott el végül a darab.
A 2017-es Add tovább a lángot! című könyve kanadai emigránsok élettörténeteit dolgozza fel. Milyen szempontok szerint válogatott a történetek között?
Az emberek szeretnek megnyílni, főleg ha már nem rettegnek utólagos megtorlásoktól. Beszélgetések, interjúk, telefon- és személyes találkozások segítettek az anyaggyűjtésben, de volt olyan alkalom is, hogy éppen a fiam tudott időt szakítani egy-egy anyag rögzítésére. A legtöbbet viszont a mindenkori KCSP ösztöndíjasaimnak (Kőrösi Csoma Sándor Program – A szerk.) köszönhetek, akiknek mentora voltam az előző években.
Legújabb projektje a Bobó Bóbitája. Az emigránsok gyerekeinek készíti ezt a kiadványt?
Ennek a projektnek a terve és megvalósulása is elsősorban két nagyon lelkes és tehetséges ösztöndíjas nevét dicséri: Dr. Flender Gyöngyiét és a nemrégiben elhunyt Kálmán Lacikáét. Online formában él tovább. Sajnos, ezt mondhatom a Kalejdoszkópról is, amely tulajdonképpen az Életünk című katolikus lappal összekapcsolódva, valamint barátaim nem lankadó bizalmával és biztatásával képes még létezni.
Milyen gyakran látogat Magyarországra és mikor jön legközelebb?
A Covid előtt rendszeresen részt vettem a Diaszpóra Tanács ülésein, a Magyarország Barátai Alapítvány évi összejövetelein, a Szervátiusz Alapítvány díjkiosztó és más rendezvényein – volt könyvbemutatóm többek között Szegeden, Pécsett, Debrecenben, Miskolcon, Győrött, Lakiteleken, Tégláson, Szentendrén – remélem, hogy tavasszal ismét utazhatom.
Nyitókép: Dancs Rózsa kanadai magyar író, lapalapító, szerkesztő. Fotó: Iochom Zsolt
