Másik János nemrég – a lapunk számára most készülő interjú során – felidézte az Ahogy tesszük című, Spiró György és általa a Vígszínház pályázatára írt zenés darab emlékét, amely annak idején, a ’80-as évek végén óriási közönségsiker volt ugyan, és a kritikusok is szerették, körülbelül harminc előadás után mégis levették a műsorról. Hogy miért? Szerinte azért, mert arról szól, hogyan szúrjuk el az életünket és egymás életét, a kapcsolatainkat, a társadalmunkat, és (részben ennek következtében) hogyan válunk kiszolgáltatottá. Ki örülne annak, hogy ezt az orra alá dörgölik? Az önkínzásra hajlamosak előbb-utóbb elfogynak, a nézőtér pedig üres marad. Érdekes volt Másiknak az a megjegyzése is, hogy az előadást „a rendszerváltás sodorta el” végül, mivel tudjuk: éppen az volt az az időszak, amely során milliók vesztették el a munkájukat, kerültek reménytelen helyzetbe. Olyan társadalmi folyamatok indultak be ugyanis, amelyekkel szemben eszköztelenek voltak.
*
Hajszolódunk és hajszoljuk egymást. Rohanunk, túlterhelődünk, stresszelünk, de úgy gondoljuk: ez a dolgok rendes menete. Küszködünk, futunk a pénzünk után, de minden újabb pénzkiadás és az általa lehetővé váló feladatmegoldás arra ébreszt rá, hogy ezzel csak újabb feladatokat adtunk magunknak, már ha ez az eseménysor olyasmi, amelyet mi magunk választottunk magunknak, és nem inkább képtelen rémálom, amelybe az objektívnek tűnő rend, életünk rendje hajszolt bennünket bele. Rendként, méghozzá megváltoztathatatlan rendként éljük meg, hogy őrültek módjára küzdünk a céljainkért, amelyek talán nem is a mi céljaink, hanem társadalmi kényszerek folytán kötelezőnek hitt teendők, ideálok, délibábok. Nem érzékeljük a dolog abszurditását, holott mi is újratermelői vagyunk a szenvedésnek: a magunkénak és a társadalmunkénak egyaránt. Szabadok vagyunk a kínzásra és a megkínzatásra, de azonnal kiderül, hogy rabokként élünk, ha a mókuskerékből való kiszállás lehetőségéről van szó.
A gépezet nem állhat le, és mi a fogaskerekei vagyunk, így aztán még elgondolnunk sem szabad, hogy lehetne ez másképpen is, hogy ezen az életen kívül másmilyen is lehetséges lenne. Azt talán még el tudjuk gondolni, hogy ha fogunkat összeszorítva további évtizedeket dolgozunk, szenvedünk végig, egyszer végül abbahagyhatjuk, és – remélhetőleg nem egy hajléktalanszállón – megpihenhetünk majd, de ez is csak azáltal válhat valósággá, ha közben a többiek továbbra is a mi korábbi illúziónk jegyében folytatják esztelen önpusztításukat. Hiszen egymásnak teremtjük a világunkat, mindannyiunkra szükség van a működéséhez.
*
A Balhéban az a jó, hogy enciklopédiaszerű. Mintha az lenne a célja, hogy a menekülés minden útját eltorlaszolja az önáltatásra hajlamosak (azaz a többségünk) elől. Ennek érdekében mindenféle élethelyzetből és társadalmi viszonylatból ízelítőt ad, a boldogulás útjainak (és gyakori lehetetlenségének) összes lehetséges variációját felvillantja, és ami külön érdeme: a „beérkezettek” ürességéről és tanácstalanságáról, életük értéktelenségéről is lerántja a leplet.
Bűnöző, milliárdos, keményen hajtó üzletasszony, kevéssé sikeres művész, művészözvegy, gyülekezetvezető, semmittevő fiatal, álmokat kergető kisvállalkozó egyaránt ott van a hősei között, és a siker felé vezető út „szabálytalan” lehetőségeiről is bőven értesülünk, ami azért remek, mert azok „mentő ötleteit” hatálytalanítja már előre, akik az összes erkölcsi és törvényi akadály ellenére is elég rafkósnak tartják magukat a boldoguláshoz. Akiket tehát nem zavar különösebben, ha a remélt előrejutás érdekében másokat becsapnak, megkárosítanak. Ami nem szép dolog, ezt mindannyian tudjuk, de időnként talán az is eszünkbe jut, hogy a sikeresek sem mindig voltak feltétlenül tekintettel az erkölcsi kódexre, ha az érdekük úgy kívánta. Sőt még az is: elképzelhető, hogy a sikerességhez kíméletlennek kell lenni, és éppen azok véreznek el a kegyetlen pozícióharcban, akik túl lágyak, érzelmesek, jóérzésűek.
A Balhé azonban, úgy tűnik, Villon bölcsességét vallja: „Árulj bűnoldó papi bullát, / Csalj a kártyán, s ahol csak lehet, / Verj hamis pénzt (és máglya gyúl rád, / Vagy üstben végzed életed, / Mint sok, aki esküt szegett!); / Rabolj, lopj, fosztogass – hiába” – hogy a költő szerint aztán mire megy el a pénz (borra meg leányra), itt most nyugodtan mellőzhetjük, mivel a Jó tanítás balladája a rossz életűeknek mondanivalója ugyanaz, mint a Balhéé: hogy nincs menekvés. Akármit csinálsz, akármivel próbálkozol, akármilyen erkölcsös vagy erkölcstelen vagy, mindig ugyanoda jutsz.
A Balhé – és ez nagyszerű – új utakat keres: a gazdag–szegény ellentét meghaladására törekszik. Ez az ellentét meghaladhatatlannak tűnik, de elképzelhető, hogy ez is csak képtelen világrendünk miatt van így, és persze amiatt, hogy változhatatlannak hisszük: hogy belsővé vált, hogy kiirthatatlanul beleette magát a gondolkodásunkba. Nem a gazdagok megsajnáltatása a sorozat célja, hanem annak felismertetése, hogy mind megérjük a pénzünket; hogy a lényeget tekintve mindannyiunknak ugyanaz az osztályrészünk, és érdekes módon mégis azon dolgozunk, hogy a többieknek még rosszabb legyen. Az ellenfeleinknek, de inkább ellenségeinknek, akiket a magunk nyomorúságának elviselhetetlensége miatt bűnbakká léptetünk elő. Jellemző, hogy a kiindulópont közlekedési konfliktus, amelyre mindkét fél irracionális indulattal reagál. Dühödtségük kizárólag életük egészének fájdalmával magyarázható, és nyilvánvaló, hogy ami történik, az számukra már csak az utolsó csepp a pohárban.
Fontos motívum, hogy a későbbi ellenségek a legdemokratikusabb körülmények között, a volánnál ülve találkoznak: az úton, amely mindenkié, és ily módon a legközvetlenebb lehetőséget kínálja az indulatok levezetésére, továbbá a legjobb tesztje az emberi minőségnek és az aktuális idegállapotnak. (Bevallom, engem ez a sorozat abból a szempontból megnyugtatott, hogy a magyarnál rosszabb állapotokat mutat be, pedig azt hittem, mi ebből a szempontból is csúcstartók vagyunk. Az utakon zajló események mindig hű tükrei a társadalmak mentális válságának, a problémáikkal magukra maradó milliók kínjainak.)
Amy és Danny egyaránt gondviselésszerű eseményt él át, amikor éppen a másikat kapja meg ellenségnek, mivel mindketten kellően őrültek ahhoz, hogy a végsőkig kitartsanak ebben a konfliktusban, és ezzel paradox módon társakká, „kedves ellenségekké” váljanak: ők ketten a legsötétebb oldalukkal szembesítik egymást. Szükségük van egymásra, arra a felismerés-sorozatra, amely fokról fokra ráébreszti őket, hogy valójában ugyanabban a cipőben járnak: rettentően magányosak, boldogtalanok, életük legfontosabb kérdéseivel senkihez sem fordulhatnak. Az utolsó rész utánozhatatlanul költői és megrázó jelenetében egyszer csak helyet cserél a lelkük, és átélik a másik fájdalmát, belelátnak az addig gyűlölt ellenség életébe, képzeletben végigjárják egymás életútját, és szívük mélyéből megsajnálják egymást.
Marslakószerű viselkedésre erősen hajlamos jóbarátom egyszer egy élelmiszer-áruház pénztáránál szándékosan félreértette az ott dolgozó hölgy – a bankkártyának a terminálhoz érintésére vonatkozó – rutinkérdését, azt, hogy „Érinthetem?”, és így válaszolt: „Érintsen meg nyugodtan. Vágyom az érintésére.” És noha ez első hallásra vagy idétlen, vagy pimasz beszólásnak tűnik (vagy egyszerre mindkettőnek), a hölgy nem sértődött meg, hanem azt mondta a szabálytalan udvarlónak: „Ha így áll a helyzet, hívjon meg vacsorázni!”
Ez a történet azon túl, hogy kész egyperces novella, számomra messzemenő tanulságok levonására kínált lehetőséget, és azóta is életvezetési alapelv kiindulópontja. Ahhoz ugyanis, hogy két ember ilyen szépen, elegánsan el tudjon egymással beszélgetni, mindkettőjük egész addigi életútjára, élményeire, konfliktusaira és az azokra adott válaszaira, vagyis teljes önmagára szükség van. Két életút véletlenszerűen keresztezi egymást, és talán csak ezzel az egyetlen alkalommal, az esemény hatása azonban akár maradandó is lehet. Amit ebben a kitüntetett időpontban mutatunk magunkból, a teljes emberségünk: az, amire az addigiak alapján aktuálisan képesek vagyunk; az aktuálisan legtöbbre, ami kitelik tőlünk. És könnyen meglehet, hogy ez az alkalom a másik számára sokat fog jelenteni: reménnyel tölti el vagy kétségbe ejti. Efféle, messzemenő következményekkel járó találkozás Amyé és Dannyé. Akkora jelentőségű, hogy talán akár kétszer tíz részre is elegendő muníciót jelentett volna.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a Balhé a magyarázatok ügyében is teljességre törekszik, tehát a lehető legalaposabban utána akar járni, milyen életesemények, sérülések vezettek az eszkalációhoz, hogy a szülők nemzedéke hogyan ágyazott meg gyermekeik kínlódásainak, megrekedésének, gonoszságainak és reménytelenségének. Külön erénye még, hogy nemcsak a főalakokat, hanem etűdszerűen a körülöttük mozgókat, hozzájuk kapcsolódókat, velük együttműködőket is bemutatja, az ő igazságaikat is felmutatja, őket is meg akarja érteni, és szánalomra akar indítani irántuk.
Van továbbá egy bölcseleti ága, és ez annál hangsúlyosabbá válik, minél inkább előrehaladunk a történetben. Tehát ami kezdetben a mindennapjaink ismerős és súlytalannak álcázott viszonyairól szóló tragikomédia, az a végére már egészen súlyos, az élet végső kérdéseire vonatkozó példabeszéd. A Balhé a lehető legmélyebbre akar ásni, és időnként aranymondásoktól sem tartózkodik, de szerencsére kellően gunyoros és kegyetlen, ennek köszönhetően nem (vagy csak ritkán) esik a coelhós semmitmondás hibájába. Amiért pedig rajongani lehet, az a humora, amely a legsötétebb jeleneteiből sem hiányzik. Nem könnyed humor, hanem az egészet átjáró szervezőerő és világszemlélet, sötét voltában is reményt adó, és a legnemesebb részleteket is idézőjelező. A kegyetlenségtől sem riad vissza, de talán csak azért, mert a lehető legsötétebb helyzetre próbál reagálni: világunk jelenlegi helyzetére. És mivel semmit sem szépít rajta, és mégis reményt kínál, gyógyír lehet a kétségbeesettek számára.
Hogy Ali Wong humorista, le sem tagadhatná. De hogy még zseniális színész is, az ennek a sorozatnak felülmúlhatatlan hozzáadott értéke. Kétszer néztem végig a Balhét, és szinte megbabonázott sokszor egész közelről fényképezett arca, arcjátéka. Egyetlen hamis pillanata sem volt. Egyszerre markáns és érzelmes karaktere a sorozat legfőbb erőforrása.
Régi és eléggé soha nem hangsúlyozható (keresztény) bölcsesség, hogy csak akkor válhatunk jobbá, ha tisztába kerülünk és kibékülünk azzal a sötétséggel, amely bennünk van. Ha nem hisszük többé azt, hogy míg mi teljesen ártatlanok vagyunk, körülöttünk mindenki gonosz, és a kárunkat akarja. De legalább ennyire fontos az is, hogy ne gondoljuk azt, amit Amynek mond a démona: hogy ha a többiek megtudnák, kik vagyunk valójában, soha senki nem szeretne bennünket többé. És ez már egészen messzire vezet. Annak a misztériumához, hogy a sötétből és fényből összegyúrt ember válaszúthoz érve mikor miért dönt így vagy úgy. Hogy mikor mi ad számára reményt, vagy teszi reménytelenné. Hogy amikor a volánnál ülve méltánytalanságot tapasztal, miért támad az egyik sofőrben gyilkos indulat, a másik viszont miért gondol arra: az összes autóban pontosan olyan – kicsit gonosz, de nagyon szeretetre méltó – emberek ülnek, mint én.
A sorozat a Netflixen látható.
Fotók forrása: Netflix
