Mostanában illik halkan vagy éppen indulatosan káromkodva szidni legforgalmasabb állomásunkat, pedig már szépkoránál fogva is megérdemelne némi pozitív elismerést. Az idén 140 éves Keletinek ugyanis nemcsak lelke, de sajátos szaga és kultúrtörténeti jelentősége is van, hiszen gyakori háttere könyveknek, filmeknek, daloknak. Az állomástól pár lépésnyire, a Róth Miksa Emlékház udvarán megrendezett Keleti pályaudvar: Az indulási oldal című kerekasztal-beszélgetésen egy estére pedig főszereplővé vált.
Saly Noémi irodalomtörténészt – akit legtöbben várostörténeti írásairól ismernek – első, Keletivel kapcsolatos emlékei ironikus módon a nyugathoz kötik, innen indult ugyanis az Orient Expresszel életében először Bécsbe. Menő lehetett, még ha valószínűleg nem is került hárommillióba egy jegy, mint manapság.
Szintén az osztrák fővárosba való utazás derengett fel Darvas Kristóf zenésznek és Szegő Jánosnak, az est moderátorának is legelső keletis élményként. Szegő generációkon átívelő szülői praktikával mostanában is sokat látogatja az állomást, amikor 17 hónapos fiával vonatokat nézegetnek.
Rudolf Péternek gyerekként inkább a Nyugati volt meghatározó pont az életében, de aztán alaposan belekóstolt a Keleti vibe-jába is: a Szerencsés Dániel című film huszonhárom éves főszereplőjeként fontos jeleneteket vettek ott fel. Később a Keleti pu. című, újszínházas „síndarabban”, majd a belőle készített filmben lett újra fontos szereplő az állomás.
Szerencsés Dánielhez hasonló korú lehetett Szántó T. Gábor író is, amikor a Keletiből zsuppolt be a zalaegerszegi katonaságba, de meghatározó „élményként” említi a 2015-ös menekültválságot, majd az ukrán menekülteknek adott segítségnyújtást is. Az egyik legismertebb művében is megjelenik a Keleti: az 1949-es Rajk-per idején játszódó, a diktatúráról és zsidó sorsokról szóló Keleti pályaudvar, végállomás című könyvéből az est egy pontján megindító, az állomáshoz kapcsolódó részleteket is felolvasott.
Legát Tibor újságíró jól fejlett gyermekkori traumájáról mesélt: mindössze hétéves volt, amikor a szülei a Keletiben vonatra tették és hatszáz gyerek társaságában elküldték a tóalmási SZOT-üdülőbe. Valószínűleg azóta sem heverte ki a sokkot, mert az egész est alatt kicsit feszültnek tűnt. Főleg, amikor a Keletivel kapcsolatos olyan ősbűnöket sorolta, mint a Rottenbiller utcai felüljáró megépítése, a Rákóczi út autópályává züllesztése, illetve a gyalogosforgalom aluljáróba terelése.
Az ezekhez hasonló elhibázott döntések, valamint az M2-es metró – amelyet jó magyar szokással igen hosszan, 1950-től egészen 1970-ig építettek, a teljes szakasz pedig csak 1972-re lett kész – létrehozása vezetett ahhoz, hogy a Keletin legtöbben csak átrohannak, vagy nagy ívben el is kerülik, ha tehetik. Pedig a maga idejében a világ egyik leggyönyörűbb pályaudvarának tartották a Rochlitz Gyula által megálmodott épületet, amely csarnokának hatalmas vasszerkezetét a korszak neves hídépítő mérnöke, Feketeházy János tervezte.
Kevesen tudják, hogy egy időben a Nyugatihoz hasonlóan a Nagykörúton akartak létrehozni egy újabb, keleti irányú fejállomást, amelyhez magasvasúti összeköttetést is terveztek, de szerencsére ez a terv nem valósult meg. 1884-es átadását követően – még Központi Indóház néven – jó ideig valóban Erdély és a keleti országrész felé indultak innen a vonatok, csakúgy, mint a Nyugatiból Bécsbe és Párizsba, a Déliből pedig Fiume és Trieszt felé. 1892-ben aztán hivatalosan is megkapta a Keleti pályaudvar nevet.
Megnyitásával áramolni kezdett a vidéki lakosság a városba, a Thököly út környékén ezért gombamód nőttek ki a három-öt emeletes, gangos, kétes minőségű bérházak, amelyekben szűk, többnyire szoba-konyhás lakásokban húzódtak meg a munkások, gyakran akár tíz-húszan is. A gyors népességnövekedés a Csikágónak elnevezett városrészben a bűnözés melegágyává vált, a nyomorúságos körülmények, a túlzsúfoltság és a rossz higiénés viszonyok miatt pedig könnyen terjedtek a fertőzések, járványok is.
Éles ellentétben áll ez azzal, hogy a Keletiben királyi váró és exkluzív étterem is volt, amelyet Stadler Károly üzemeltetett nagy sikerrel. Innen indult a ma csak restiként – a restauration francia szóból, ahol az éhes utazó „feljavíthatta” magát – ismert fogalom, ahol gyorsan lehetett egy jót enni, például zónapörköltet vagy szalontüdőt. A vendéglő sok évtizeden át szolgálta ki hol jobban, hol rosszabbul az utazóközönséget, pár éve múlt ki, miután már nem tudta bevonzani a mindig rohanó utasokat. Jó ideig párhuzamosan működött az utasellátó is, amelynek jellegzetes körözöttes és szalámis zsemlés illata még ma is sokak orrnyálkahártyájába be lehet kódolva. Csakúgy, mint a vonatok és a pályaudvar vécéinek szaga, ami korábban a gőzmozdonyok füstjével keveredve egészen egyedi kombinációt hozott létre – mondjuk ez a szagkoktél csak Saly Noémit késztette nosztalgiázásra, a többiek boldogan elvannak nélküle.
A Keleti mindig kicsit kaotikus és nyüzsgő vagy éppen fenyegetőnek tűnő környéke számos művészt megihletett. Rudolf Péter Kertész Imre Sorstalanság és Jegyzőkönyv című műveiből olvasott fel idevágó fejezeteket, de Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéből is hangzottak el részletek. A súlyos témákat Darvas Kristóf vidám kuplékkal, sanzonokkal, Cseh Tamás-dalokkal – például a Frontátvonulás albumról A dizőz című számmal – oldotta fel, így az est tökéletesen leképezte a Keletivel kapcsolatos ambivalens, szeret-nem szeret viszonyunkat.
