A Compagnie Thor belga társulatot 1990-ben alapította Thierry Smits. A koreográfus és a társulat hamar világhírnévre tett szert, erősen esztétizált testkezelése miatt. Corps(e) című emlékezetes darabjában elsősorban Mapplethorpe fényképei alapján dolgozott és különleges mixtúrát készített, amellyel a meleg kulturális kódokat idézte meg.
A Szigeten bemutatott darabja számomra igencsak felemás élmény. Vagy a fesztivál pörgése, vagy a saját hangulatom okozta, de alig vártam a mű végét. De az is lehet, hogy a d'Orient egyszerűen egy rossz alkotás. A mintegy egy órás erősen esztétizált koreográfia címéhez méltóan a Keletet idézi. A kísérő szövegben hivatkoznak Saidra, a koreográfus arab országokban tett utazásaira és arra, hogy a szándék "mindenekelőtt esztétikai".
Kérem, ez sikerült. Nyolc férfitestet látunk. Három jelenetben mutatják be először a hammám, vagyis a fürdő, aztán a sivatag, végül az ünnepélyek világát. Hangsúlyozzák, hogy a szándékuk nem a politikai kommentár. A nyolc férfi olykor könnyes-szép csoportjai nem kárpótolnak a butaságért. Hogyan hivatkozhat valaki Saidra, aki egész életében éppen a Kelet ilyen reprezentációi ellen harcolt (illetve azt állította, hogy a Kelet nem más, mint ez a reprezentáció), akinek alapvető foucault-i belátása, hogy nemcsak a tudás, de minden reprezentáció hatalom, egyszóval, miképpen lehet elmenni a tény mellett, hogy amit látunk, az nem más, mint egy orientalizáló giccs?
A mű elején még vannak menekülési lehetőségek, hiszen az absztrakt mozgás, a jellegzetes fürdőbeli üldögélés és a csodálatos zene, amelyben egy ponton irodalmi arabul valaki azt mondja, hogy "ne kérj tőlem semmit", kiegészül egy alattomos sípolással, elektronikus zörejjel. Ez az eszköz megteremt egyfajta távolságot, valami zavart az árnyékos férfitestek hullámzásában. Az arab settingnek némileg ellentmond a következő perzsa ének, de hát a lényeg amúgy is a fürdőhangulat.
A második szakasz sikeresen fokozza a keletiesch hangulatot: a fiúk babzsákokból tollpihéket szórnak ki. A pihék befedik a színpadot teljesen és a táncosok a pihék között mutatják be gyakorlataikat. Ez a sivatag. A következő jelenetben letakarítják a tollakat, majd egy csodálatos alakzattal kezdetét veszi az "ünnepség", amely a keleti élet harmadik jellegzetes eleme Smits fantáziájában. Egy fergeteges derbuka-szóló kíséri az utolsó ugrást, majd kihunynak a fények. Said forog a sírjában, én pedig ásítozom.