Heroikus munkát végez, gigantikus ismeretanyag van a birtokában, ő tud mindent a magyar rockzenei világról, műfajtörténeti könyvei megkerülhetetlenek – ilyen érvekkel ajánlotta mindenki, hogy Jávorszky Béla Szilárd zenei szakírót kérdezzem, ha a zenével kapcsolatos generációs élmény érdekel. Fő szakterülete a rock-, a folk-, a jazz- és a kísérleti zene, doktori disszertációját 1991-ben zeneszociológiából írta. Ő a Magyar Popkulturális Értéktár felelős szerkesztője, a Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című időszaki tárlatának egyik kurátora.
Mi kell ahhoz, hogy a zene által közösség keletkezzen? Hogyan működött ez az elmúlt évtizedekben, és milyen esélyei vannak manapság annak, hogy generációs élmény szülessen?
Egyfajta szubkultúrának kell kialakulnia körülötte, amely általában nemcsak a zenében manifesztálódik, hanem viselkedésben, divatban, idolokban, jóval szélesebb körben, mint amit maga a zene feltételez. Nyilván az 1960-as években, amikor én még csak megszülettem, a generációs élmény sokkal erősebben működött, mint később. Már csak azért is, mert minden szempontból kevesebb lehetőség volt. A populáris zenei folyamat nagyjából az 1970-es évekig egy irányba haladt, majd elkezdett szálakra bomlani, fragmentálódni. Az egydimenziós intézményrendszernek alapvetően persze csak hátránya volt, de mégiscsak azt eredményezte, hogy ugyanazt az egyetlen televízióadót nézte az ember, ugyanazt az egyetlen állami rádiót hallgatta, óhatatlanul megismerve azt a zenét is, amely nem érintette meg feltétlenül. Nekem az alapélményeim a kemény rockban vannak, de nyilván a Bergendyt, a Neotont vagy a Fonográfot is ismerem. Hogy a ’60-as, a ’70-es, a ’80-as években felnövőknek még volt generációs zenei élményük, amely nagyrészt annak is köszönhető, hogy az egyetlen médián keresztül mindenkihez eljutott a sugárzott tartalom – függetlenül attól, hogy az ember szerette vagy sem az adott zenét. Kamaszként az energiát kerestük mindenben. Nálunk még az underground–overground, vagy az offstream–mainstream közötti sokkal élesebb határ feszült. Nekünk ciki volt például a Bergendy vagy a Neoton. A gyerekeimen, akik a kilencvenes évek elején születtek, viszont azt látom, hogy nekik sokkal természetesebb az átjárás a mainstream és az underground között. Nincsenek olyan erős felvállalásaik egy-egy műfaj kapcsán, és nagyon széles palettáról hallgatnak zenét.
Mennyire lehet átadni egy generációs élményt egy másik generációnak?
Nem vagyok benne biztos, hogy át kell adni.
Mégis sok és következetes munkát fektetett abba, hogy megkísérelje. A könyvei kapcsán is érdekesnek találom azt, hogy van egy egészen lenyűgöző ismeretanyag, ami végre egy helyre kerül, ráadásul olyan ember ír erről, aki jelen volt, akinek a figyelme azokban az években élesen ott volt ezen a világon. De könyvek, kiállítások, archív felvételek alapján érzékelhető ebből valami annak, aki nem volt ott? Vagy felismerhetők lesznek ezáltal ezeknek az előadóknak a hatásai ma is?
Szerintem mindenki a saját generációja zenéjét hallgatja. Hiába szól otthon más a gyerekkorában, kamaszként, majd felnőttként már a kortársak érdeklik. Én zeneileg viszonylag ingerszegény környezetből érkezem, de a gyerekeim a mi zenei közegünkben nőttek föl, majd elindultak a maguk útján. Az időről időre ránk törő retrohullámok nyilván egyfajta értékválsággal is összefüggenek. Azzal, hogy már nem találunk kellően erős impulzusokat, ezért keverni kezdünk mindent mindennel, majd a kevertet is keverjük – és ez a végtelenségig megy.
Érezte valaha úgy, hogy „ez már nem az én sztorim”, hogy a zenei élet eljutott egy olyan szintre, amely önt már nem érdekli? Vagy aki szereti a zenét, az megőrzi a nyitottságot, érdeklődve figyeli, milyen irányba épül tovább ez a világ?
Ahogy az ember öregszik, sok mindent tapasztal, sok mindent hall, nehezebb rácsodálkozni zenei világokra, ha azt érzi, már ismeri ennek egy izgalmasabb szintjét. Bár mint említettem, az alapélményeim a rock and rollban vannak, a kezdetektől elég széles spektrumon hallgattam a zenét, és ahogy öregedtem, a horizont egyre szélesebb lett. A húszas éveimre a jazz, az improvizáció sok szempontból fontosabb lett, mint a rockzene. Ahogy a népzene is, amelyet szerintem ugyanazok az energiát feszítenek, mint a rockzenét, csak ezt másként fejezi ki. Miközben egyes műfajokkal, mint például az opera vagy a kórusművek, ma sem tudok mit kezdeni. Az eredeti kérdésre visszatérve: nyilván egyre nehezebb újakat fölfedezni, kevésbé vagyunk lelkesek, de lehet, hogy ez az életkorral is összefügg. Miközben generációm sok tagjával ellentétben nemcsak azt a fajta zenét hallgatom, amit fiatalkorban megismertem és megkedveltem.
Az is érdekes kérdés, hogy különböző generációk életében hogyan van jelen a jó minőségű zene. A korábbi évtizedekben erőteljesebben volt ez közösségi program is, ha egy baráti társaság koncertre vagy táncházba ment, ma meg a zenehallgatás sokszor magányos műfaj, egészen elképesztő minőségű zenéket lehet hallgatni a többiektől teljesen elszigetelődve – akár utazás, jövés-menés közben. Ez visszahat a zenei fejlődésre vagy a zenei nevelésre?
Ma egészen kiváló zenészek vannak. A technikai felkészültség, a széles látókörű ismeretek, a tájékozottság ma evidens – mégis, ha a kortárs művészeteket nézzük, sokszor azt érezzük, hogy a nagy tudás mellől hiányzik az erős és határozott mondanivaló.
Alaptendencia, hogy ma már mindenki elvégzi a jazz tanszakot vagy más professzionális képzést, próbálja bővíteni az ismereteket, olyan eszközrendszerrel felvérteződni, amely segíti őt a továbbjutásban. De sokszor azt érzem, a túlképzettség gát is. Cseh Tamás nem volt se jó énekes, se jó gitáros, de az egyénisége átsugárzott az egész produkción. A személyessége révén sokakat megérintett. Ma is van személyesség, de fragmentálódik a közönség figyelme – most nem azért nincsenek nagy generációs slágerek, mert nem születnek olyan dalok, amelyek a korra reflektálnának, hanem mert nem jutnak el mindenkihez. A jó slágerben ott kell lennie az „itt és most” érzésének, miközben a mondanivalója univerzális. Ma, az internet korában a világ összes zenéjéhez hozzájutunk, mégis épp ezért nehezebb elérni az embereket. Nagyon megváltozott a zene társadalmi szerepe is. Annak idején ügy volt. Egy közösség közös ügye, egy életforma.
A korábbi korszakok jelen idejében egyértelműen fel lehetett ismerni a nagy dalokat és a nagy karaktereket?
Nem tudom, hogy fel kellett-e ismerni vagy felismertük-e egyáltalán. Voltak zászlóvivők, akiket követtünk. De szerintem az ember tinédzserként ösztönösen választ. Aztán hogy a poptörténetben vagy a jazztörténetben mindennek hol van a helye, az egy későbbi stádium.
Mitől lesz valami vagy valaki népszerű nem a saját generációja körében? Gondolok itt például arra, ahogy tízen-huszonéves fiatalok buliznak Korda Györgyék koncertjein.
Szerintem nem feltétlenül a termék vagy a teljesítmény a magyarázat, hanem a kommunikáció, és hogy kivált-e egyfajta tömegpszichózist, a „mindannyian így gondoljuk” érzését. Például, amikor a Szigeten a Táncdalfesztivál sátort elindították, nem értettük, miért van rá szükség, aztán azt láttuk, hogy az új generáció tagjai egy emberként éneklik azokat a dalokat, amelyeket a maguk idejében mi cikinek tartottunk. Érdekes az is, ahogy ez lett a kapcsolódásuk a korábbi évtizedekhez – például furcsa volt nemrég azzal szembesülni a Magyar Zene Háza kiállítása kapcsán, hogy a mostani gimnazisták nem ismerik a korábbi idők meghatározó alkotóit, de a Reptér című dalt igen. Vagy azt tudják, melyik dalban szerepel a makákó szó, de azt már nem, hogy ezt a KFT énekelte. „Az se baj, hogyha felfedezzük Amerikát” – ez a Neoton-sor megvan, de például az Illésről nem is hallottak, holott mégiscsak az Illés teremtette meg a magyar nyelvű beatzenét.
Mennyire fontos a kontextust elmesélni ahhoz, hogy érzékelhető legyen, miért volt nagy történet a maga idejében egy-egy dal vagy lemez? Szükséges ma tudni, mi volt a Vajda Lajos Stúdió és az A. E. Bizottság?
Nem biztos, hogy szükséges, de nem árt. A maga idejében is rendkívül abszurd szövegekből a fiatalok ma valószínűleg mást értenek. De azt érdemes látni, hogy a Bizottság csak akkor és ott tudott megszületni, se korábban, se azóta nem tudott volna olyan népszerű lenni, mint a nyolcvanas évek elején. Amolyan korlenyomat. Szerintem érdekes, hogy 1983-ban negyvenezer példányban fogyott a nagylemezük, és azért csak ennyiben, mert a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat többet nem nyomtatott. De kell ezt tudni egyébként az újabb generációknak? Kell az, hogy a mai tinédzser is értse, hogy a faterék miért rajongtak ezért?
Utólag – évtizedek múlva – egyértelműek a siker mutatói? Az eladott lemezek mennyiségén túl mi számít?
Kamaszkorunkban ösztönösen választottunk, nem néztük azt, hogy bárkinek milyen jelentősége van vagy lesz a poptörténetben. Amikor utólag összegzünk egy korszakot, már a mostani jelen szemszögéből tesszük – például Roy Harper nekem fontos figura, sokat hallgattam, sok lemeze megvan, de A rock történetében alig két bekezdést kapott. Nem a személyes preferenciák számítanak, amikor megpróbáljuk rendszerbe foglalni ezeket a korszakokat. Szoktam is mondani, hogy ha ezekből a vaskos kötetekből mindent és mindenkit kivennék, akit nem szeretek vagy aki nem érint meg, akkor ezek egészen vékony füzetek lennének. Idővel az ember jobban átlátja az előadók vagy dalok hatását. Mert ha sikerről beszélünk, érdemes megvizsgálni, hogy egy zenekarnak mekkora a tömeghatása és mekkora a szakmai élete. Mert valójában sokszor nem az a mérvadó, hogy hányan voltak a koncertjén, vagy hogy eladott-e százezer lemezt, hanem hogy milyen nyomott hagyott. Brian Eno mondta a Velvet Undergrounddal kapcsolatban, hogy lehet, hogy a hatvanas évek végén csak ezer ember vette meg a lemezeit, de közülük minden második zenekart alapított.
Ilyen nagy hatású például Cseh Tamás is, részben azért, mert Bereményi Géza soraiban benne sűrűsödik a korszak, amelyben megszólalt, nagyon pontosan megragadták azokat a hangulatokat, amelyek azokat az időket jellemezték. Lehet tudni ma is, hogy ez fontos, még ha lemezeladásokban nyilván nem mérhető a Neoton, az Omega vagy a Bergendy sikeréhez. Az, hogy a múltban kik voltak fontosak, a generációs tudatban ott van, azt nem lehet kitörölni.
Épp ez az egyik fontos tétje annak, amit ön összefoglal a könyveiben, a kiállításon vagy a Magyar Popkulturális Értéktár felületein, hogy a generációs élmény és a hosszú távú hatás ismeretében összegzi ezeket a korszakokat. Meglehet, hogy enélkül harminc év múlva egy kutató csak a számadatok alapján tájékozódna egy-egy előadó jelentőségéről, ami eléggé félrevezető lenne.
Azt szoktam mondani, hogy a rajongók mindig mindent jobban tudnak, nekünk viszont a nagy képet kell megrajzolnunk. A bójákat kell ebben az irdatlan információs tengerben elhelyeznünk – csupán annyit tudunk megmutatni, hogy szerintünk arra érdemes úszni, mert ott valamit találhat az ember.
Jó volna, ha létezne egy könnyen áttekinthető, nem könyvbe vagy kiállítótérbe zárt anyag arról, kik voltak az előző évtizedek zenei legendái, melyik az a három daluk, amely a legnagyobb hatással volt a világra, és miért voltak különlegesek a maguk korában. Amolyan kijelölt útvonal, amely által a legfiatalabb generáció is eligazodhat, viszonylag rövid idő alatt képbe kerülhet. Önt inspirálná egy ilyennek a megalkotása?
Ezt a fiatalabbaknak kell megcsinálni. Amikor Sebők Jánossal elkezdtük megírni A rock történetét, nekem tetszett a kétgenerációs megközelítés – 14 év volt köztünk. A rock and rollnak más pontján szocializálódtunk, ezáltal sokszor másképp láttuk a dolgokat, de azért az alapvetésekben egyetértettünk. Dömötör Endre, akivel a negyedik kötetet írtam, 12 évvel fiatalabb nálam. Mondtam is neki, hogy vegye át a stafétabotot, válasszon maga mellé egy nála 10–15 évvel fiatalabbat, akivel megírja A rock története 4-et és 5-öt, a nullás és tízes évek zenei történéseit. Remélem, megvalósul majd. Bár abban nem vagyok biztos, hogy kell-e.
Tényleg nem tudja, hogy van-e értelme ennek?
A feketék zenéjét, a blues történetét egy fehér angol, Paul Oliver írta meg a hatvanas években, mert a feketéknek ez nem volt annyira fontos. Mi könyveket írunk, ők viszont megélik a kultúrájukat, nem tartják fontosnak, hogy azt meg is örökítsék. Ennek fényében kérdezem, hogy kell-e megírni mindezt. Még úgy is kérdés ez, hogy sokszor elmondtam már, hogy szerintem a populáris zene ismerete nélkül az elmúlt hatvan év kultúrtörténete egyszerűen értelmezhetetlen.
Megjelent a Magyar rocktörténet című képregénysorozat első része, amely a ’60-as, ’70-es éveket, a magyar rock hőskorát mutatja be. Írta: Kántor Mihály. Rajzok: Szabó Csaba és Fritz Zoltán. Művészeti vezető: Futaki Attila. Előszó: Jávorszky Béla Szilárd. A kiadvány főtámogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség.
Fotó: Hegyi Júlia Lili / PKÜ
