Kemény György 1968-ban a Fészek Művészklubban mutatta be legfrissebb pop art munkáit. A Vintage Galéria Kemény György ’68 című kiállítása ebből az anyagból válogat. Mit jelentenek az egykori munkák több mint ötven év távlatából? Hogyan kell ma viszonyulnunk hozzájuk?

Ez a kiállítás remek példa arra, hogy a társadalmi környezet, a kontextus megváltozása milyen nagy mértékben képes módosítani képzőművészeti alkotások, sőt egész kiállítások jelentését. Kemény György 1968-ban, a Fészek Művészklubban rendezett kiállítása progresszív esemény volt a hatvanas évek szűk levegőjében. Ahogy a kiállítás bevezetőjéből is kiderül: Molnár Éva, a Fészek akkori vezetője számos olyan kiállítást szervezett, amelyek az ideológiai és stílusbeli kontrollt jobban érvényesítő, szem előtt levő kiállítóhelyeken nem valósulhattak meg.

Kemény szokatlanul aktuális, a nemzetközi kontextusba is remekül illeszkedő munkái a tűrt kategóriába tartoztak. A művésznek így csak az olyan, rejtettebb helyeken volt lehetősége megmutatkozni, mint a Fészek Művészklub. Ám még ez sem mindig jött össze. 1969-ben újabb kiállítást terveztek az alkotónak, de annak megrendezését a rendszerhű, konzervatív Kilencek csoport megakadályozta. Ahogy Véri Dániel is rámutatott: míg Keménynek egyéni kiállításokra nem igazán nyílt lehetősége, köztéren számos plakátja volt látható az utcákon, amelyek hasonló stílusban és hangvételben készültek.

Mi történik akkor, ha ez a kiállítási anyag több mint ötven évvel később újra láthatóvá válik? Annak hatására, hogy a művek mögül eltűnt a politikai kontextus, veszítettek az élükből. Ma már nem érezzük őket sem provokatívnak, sem veszélyesnek.

A bemutatási helyszín jellege is változott. A korábbi, eldugott Fészek helyett most kirakatba kerültek a munkák. A Vintage Galéria világos falain láthatók, az üveges frontnak köszönhetően minden arra járó észreveheti őket.

Kemény munkáinak ma már nem kell rejtőzködniük, és nem csak egy szűk, beavatott közönség számára láthatók. Hívogatóan tekintenek ki az ablakos front mögül, igyekezve becsábítani az utcán elhaladókat. Ahogy a pop art történelmi múlttá szelídült, úgy demokralizálódtak Kemény munkái is.

Ma már nem a hatvanas évek szűk levegőjét szívjuk, így ezek a művek is veszítettek az aktualitásukból, de éppolyan intenzívek és szórakoztatóak, mint ötven évvel korábban. Ma is éppúgy örömet szerez a humoruk, és éppannyira élvezzük a Keményre jellemző játékosságot, mint hajdan. Sőt a nyelvet, amit Kemény oly remekül használ, talán ma ma már sokkal gördülékenyebben beszéljük, mint fél évszázada. Könnyebben érthetők a popkulturális utalások, természetesebbnek hatnak a művek harsány színei és a képregényszerűség…

Kemény virtuóz módon alkalmazza a pop art stílusbeli és formai jegyeit, aminek köszönhetően az esetenként komoly és nehéz témákat is vizuálisan könnyeddé, súlytalanná teszi. Sokkal inkább felemeli, mint lehúzza a befogadót.

Fő helyen szerepel a képregényre emlékeztető Karambol. A képregényes stílust a képmező kettéosztása, a vastag kontúrok, a harsány színek használata és a második képmezőn megjelenő nagy Ah! felirat adja. Mindössze két képkockáról van szó, a narratíva mégis összeáll a néző fejében. Két autó összeütközik, amire a képen szereplő nő reagál. A tragédia élét Kemény a női alak sematikusságával, valamint a különleges tárgyak felragasztásával (a képen két játékautó karambolozik) oldja fel.

A Megölték Kennedyten játékpuskát látunk, ami szintén lágyít az esemény jellegén. E mű kiindulópontja egy sajtóban megjelent fotó, amelyet Kemény képregényszerűen sematizált. A vastag kontúrok és a nagy kiterjedésű fekete foltok drámai hatást kölcsönöznek a műnek, amit tovább fokoz az átlós kompozíció. Kemény kompozícióján az elkövetők alakjai dominálnak, ami furcsán tragikussá teszi a művet. Véri rámutat, hogy néző zavarát az okozza, ahogy „a vidám, harsány forma és a tragikus tartalom egymásnak feszül. A téma ironikus megközelítése sajátosan közép-európai nézőpontot tükröz.”

Ennél sokkal kevésbé súlyos darab a Twiggy mint Jeanne d’Arc, amely egy nagyszerű geg: Kemény a brit popkultúra ikonját egy történelmi karakterrel vegyíti. Warhol Elvis-képeit idézi, ám technikailag annál sokkal izgalmasabb részleteket mutat fel. Kemény újságból vágta ki Twiggy arcát, amit a képén hatszor állít egymás mellé, alakját pedig minden alkalommal másféle felületekkel, tárgyakkal rajzolja meg, így izgalmas felületek és különleges részletek jönnek létre, amelyek a látvány szintjén is erőteljesen hatnak a befogadóra, és játékra hívják a nézőt. Ha közelebbről vizsgáljuk a művet, újabb és újabb izgalmas elemek tűnnek fel: csavarokból megformázott mellek, Jeanne d’Arc kék sziluettje, egy fémszerkezet fotója….

Szintén ilyen felhőtlen és szórakoztató munka a Daniel Spoerri képeit idéző Keresztpapa reggelije és a C’est ça. Ezek mögött nem húzódnak meg hatalmas gondolatok, elsősorban a látvány szintjén hatnak. Mi pedig szinte lubickolunk a játékos, bohó munkákban.

A keresztapa reggelije olyan, mint egy megterített asztal: Kemény tányérokat, poharat, evőeszközt, vajtartót ragasztott a képsíkra, amelyek nemcsak a gravitációról alkotott fogalmainkat zavarják össze, hanem elmossák a kép és a relief közötti határokat is.

A C’est ça olyan munka, aminek láttán kacagni támad kedvünk: két baba mosolyog ránk, pólyájuk azonban nem más, mint két díszes mézeskalács. E mű jó példa arra, hogy Kemény éppoly remekül képes játékba hozni a giccset, mint Jeff Koons.

Izgalmas az is, ahogy ebben a térben lényegében összemosódik az 1968-as megvalósult és az 1969-es meghiúsult tárlat. A két eseményt a térbe állított, az 1969-es kiállításra készült, warholi utalásokat hordozó, konzervdobozokból hegesztett Konzervatív szék mossa össze. Ez a szóviccel operáló mű sokáig Kemény pincéjében állt szétszerelve. 2008-ban állt össze újra, amikor a Centrális Galéria 1968 hatása a kortárs magyar képzőművészetre kiállításra restaurálták. Ebből a távlatból nehéz megmondani, hogy miként hatott 1968-ban, de a geget ma is értjük.

Az 1968-as anyag között két önéletrajzi vonatkozású művet láthatott a közönség: a címadó családi fotót és a varsói gettó felszámolásakor készült felvételt feldolgozó Gyerekkori önarcképet, valamint a kilencven fokkal elforgatott és felnagyított portrérészletet, az Önarcképet. Az előbbi a mostani kiállításon nem látható, mivel az aacheni Peter und Irene Ludwig Stiftung gyűjteményében szerepel. A ’68-as kiállítás munkái közül nem látható az atombombától való, a hidegháborús korszakra jellemző félelmet feldolgozó Hommage à Oppenheimer (amit az MNG őriz), valamint az ókori művet ironikusan parafrazáló Laokoón-csoport sem. Valamiképp mégis megjelennek: külön falat kaptak azok a fotók, amelyek a korabeli kiállítás enteriőrjeit mutatják be.

Ez a fotófal elképesztően fontos, és tulajdonképpen a Fészek Művészklubban megrendezett 1968-as tárlat dokumentációjának tekinthető. Az enteriőrfotók mellett itt látható a ’68-as kiállítás meghívója, valamint néhány műtárgyfotó is. Ez a dokumentáció mementóként működik: emléket állít a pop art nemzetközi recepciója kiemelkedő állomásának, amely a korszak hazai kontextusában úttörő esemény volt. Ám a fotók lényegében a múltba helyezik és ott is konzerválják az egykori kiállítást, jelezve, hogy az egyszeri és megismételhetetlen esemény volt.

Habár a kiállított anyag lényegében megegyezik, látni kell, hogy az a kiállítás és ez a mostani nem ugyanaz. Míg az lázadás volt a kor konvencióival szemben, ez némi nosztalgikus beütéssel az emlékezetről szól.

A kiállítás február 19-éig látogatható a Vintage Galériában.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu