Csepelen tanult vasesztergályosnak, szülei házfelügyelők voltak. A megismert közeg mennyiben segítette a későbbi munkájában?
Szüleim habitusa, embersége, tisztessége meghatározta hozzáállásomat az élethez, az emberekhez és természetesen a munkámhoz is. A fiatalkori tapasztalatok segítettek abban, hogy otthonosan érezzem magam szinte minden közegben, politikusok, munkások, sportolók vagy egészségügyi dolgozók között.
Hogyan talált rá a fotózásra?
Fiatal koromban intenzíven sportoltam, az úszóválogatott tagja voltam. Abban az időszakban a fényképezés hobbiszinten érdekelt. Az első fényképezőgépem a szüleimtől kaptam. Kezdetben sporttársaimat, versenyeket fotóztam, megjegyzem, minden előképzettség nélkül. Édesapám jól ismerte a tőlünk nem messze lakó Pejtsik Imre fényképészmestert, őt kérte meg, tanítgassa nekem a szakma alapjait. Néhány alkalommal megfordultam a műhelyében, ez már a tudatos tanulás lehetőségét jelentette számomra.
Később Peterdi Pál sportújságíró, nem mellesleg ismert humorista és uszodai ember, amikor megtudta, hogy fényképezgetek, azt tanácsolta, keressem fel Almási Lászlót, a Képes Sport akkori szerkesztőjét. Almási megnézte az addig készült képeimet, és vélhetően nem volt elégedetlen az anyagommal, mert bizalmat kaptam tőle, a lap számára fotózhattam kisebb jelentőségű sporteseményeket − nagyjából ezzel vette kezdetét a karrierem.
Valamennyi munkájára emlékszik?
A mai napig tökéletesen tudom, melyik képem mikor és hol készült. Annak idején, a Népszabadság és a Népszava rovatvezetőjeként még a kollégáim képeit is rögtön beazonosítottam, anélkül, hogy találgatnom kellett volna.
Nézzünk három fotót a megszámlálhatatlan mennyiségű kép közül. Az első egy ’86-os: Kádár János az SZKP XVII. Kongresszusának szünetében.
A Népszabadságnál dolgoztam, és a főszerkesztővel együtt érkeztem Moszkvába. Az akkreditációm úgy szólt, hogy Kádár felszólalása alatt a földszinten tartózkodhattam, más alkalmakor nem fényképezhettem és a teremben sem lehettem jelen. Az oldalhelyen tartottak fenn két-három széket az újságnak. A kép készültekor épp szünet volt. A főszerkesztőm kicsit előredőlt, én meg óvatosan kivettem a táskámból a gépet, úgy, hogy a felvigyázók semmit ne érzékeljenek az egészből. Ott állt Kádár, ahol látszik a képen, ha jól emlékszem, környezetében Castro, Honecker tartózkodott. Fentről úgy érzékeltem, ha jól komponálom a képet, Kádár egyedül marad. Sikerült. A kép különlegessége az egyedülálló „Kreml-vörös” szín, amely minden más helyszíntől megkülönbözteti ezt a termet. A rendszerváltás után a kép több helyen megjelent.
A második ’89-es: A George Bush amerikai elnök üdvözlésére felsorakozó díszszázad.
A fotó elkészülése idején az idősebb Bush érkezett Magyarországra. A Ferihegyi Repülőtéren sorakozott fel az őt fogadó díszszázad. Mielőtt rendeződött a sor, addig egy tiszt vagy tiszthelyettes járta végig, azt ellenőrizte, minden rendben van-e. A közelben álltunk egy teherautón, láttam, hogy megy ez az ember, majd amikor az egyik helyen behajolt, hogy kivegyen valamit, kattintottam. Ennyi a történet.
A harmadik szintén ’89-es: Ellenzéki Kerekasztal, Antall József, későbbi miniszterelnök.
Abban a házban élt az Antall-család, ahol a szüleim. Édesanyám és Antall József édesanyja jó viszonyt ápolt egymással, kifejezetten szerették egymást. Egyszer a munkámért kaptam egy kitüntetést, és a későbbi miniszterelnök írt erre egy nagyon barátságos levelet édesanyámnak. A rendszerváltáskor az egyik ülésen a Népszabadság képviseletében én fotóztam. Antall odajött hozzám, érdeklődött, hogy vagyok, mi van velem, bevallom, nem tudtam mire vélni a kérdezősködést, nem ismertem fel, nem emlékeztem rá. A szerkesztőségben világosítottak fel, hogy a képen szereplő férfi Antall József.
Több helyen nyilatkozta, hogy a digitális fotózás tartogat veszélyeket. Miért?
A digitális fotózás veszélye abban rejlik, hogy számolatlanul csinálhatod a kockákat, és nem fenyeget az, hogy kifogy a film, ezzel viszont lankad a koncentráció is. Amikor mi annak idején filmre fényképeztünk, tudomásul vettük, hogy a filmmel bizony spórolni kell. Fontos volt, hogy a tökéletes pillanatot örökítsük meg egyetlen kockán. Ha kimentünk egy focimeccsre, mindig sietnünk kellett, hogy elérjük a lapzártát. Nem tévedhettünk. Kényszer volt, hogy a helyzetet, az adottságokat a lehető legpontosabban használjuk ki, ne hibázzunk. A digitálisnál lőhetsz jobbra-balra, azonnal meg tudod nézni az eredményt, ami egyrészt jó, a fotósok többsége exponálás után ezt meg is teszi. De az események ezalatt is pörögnek, így az is megtörténhet, lemaradsz valamiről. Persze a digitális fotózás előnyei vitathatatlanok, ma már nincs más útja a riportfotó készítésnek.
Nyitókép: Rédei Ferenc, fotó: Fejér Gábor
