A tárlatot Keleti Éva Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus és Puskás Péter, az Aszódi Javítóintézet igazgatója nyitotta meg. Köszöntőt mondott Fekete Péter, az EMMI kultúráért felelős államtitkára.
Urbán Ádám így vallott munkájáról: ?Az Aszódi Javítóintézet különleges hely: az ideiglenesen itt élőknek az ittlét egyszerre büntetés és nélkülözhetetlen segítség. Aki már járt ott, biztosan nem fogja elfelejteni ? ezt tapasztalatból tudom. Fotográfusként az elmúlt évben hosszabb időt töltöttem együtt a bent lakó srácokkal, akik többnyire lopásért, rablásért vagy más bűncselekményért kerültek be. Sikerült jobban megismernem, hogyan működik a kívülállókat zsigerből elutasító, zárt közösségük.
Eleinte engem sem fogadtak el, később aztán megszoktak és maguk közé engedtek. Sokat elmond, hogy az első képeimet így is közel egy hónap után tudtam csak elkészíteni, addig fényképezőgép nélkül voltam köztük. Az ott dolgozó szakemberek hamar felismerték a közeledő jó szándékomat, minden zárat kinyitó kulcsot kaptam, szabadon mozoghattam az intézetben.
Míg bent jártam, találkoztam kiélezett helyzetekkel, akadt olyan is, amit a fényképezőgépemmel sikerült megoldanom. Több pozitív élmény is ért, sok ajándékot kaptam tőlük, melyet saját kezűleg készítettek. Mindeközben olyan dolgokat is megtudtam róluk, amit a külvilág nem ismerhet. A bent lakó fiatalok között számos tehetség akad, van, aki verseket ír, kiválóan énekel vagy táncol. Ezek az élmények, ismeretek, tapasztalatok nem csupán az elkészült fotókon maradtak meg, de bennem is kitörölhetetlen nyomot hagytak.?
Kincses Károly fotómuzeológus pedig így írt az aszódi munkáról: ?Ritka, még az amúgy sokat (néha túl sokat is) látott fotómuzeológusnak sem gyakorta előforduló helyzet teremtődött a tavalyi év elején, amikor Urbán Ádám fotográfus életében először belépett az Aszódi Javítóintézet kapuján. És miután apja fia, ezt az egyszeri látogatást megszámlálhatatlanul sok követte, hasonlóan az ezerkilencszázhetvenötös évhez, amikor Urbán Tamás ? minden engedélyt megszerezve ? szinte hetente járt ki az akkor még nagyközségbe, annak is egy meghatározott részére, a dombon álló, múlt századi téglaépületek valamelyikébe.
Urbán Tamás akkoriban járt a MÚOSZ Újságíró Iskola fotóriporteri szakára, s ez lett a vizsgamunkája. Fekete-fehér negatívra fényképezett, de nem csak fotókat csinált. Beszélgetett az ottani gyerekekkel, kisebb-nagyobb szívességeket tett a nehézfiúknak, meghallgatta bajaikat, azok leveleket és naplókat írtak neki, rajzoltak? Már az sem csak egy riport volt. Itt alakult ki az a ? negyven év távlatából ? jól kivehető megközelítésmód, etikus hozzáállás, humánus emberi és nem a dolgát végző, feladatát teljesítő és utána lóhalálában távozó fotóriporteri attitűd, mely olyannyira megkülönbözteti Urbán Tamás életművének legfontosabb nagy egységeit mások még oly jó riportjaitól is.
