Képírók ünnepe

Szokatlan, sőt formabontó gesztus a Szépművészeti Múzeumtól, hogy a fotót egy történeti kiállítással beemeli a hagyományos képzőművészet műfajai közé. Mégis indokolt, hiszen a digitális képalkotással a művészi és a funkcionális fotográfia végképp kettévált, az autonóm fotóművészet megszabadult a dokumentálás kényszerétől. Korszakhatárra jutott a fotó, ahonnan visszafelé már lehet széles áttekintést kapni. Éppen ez a szándéka a Lélek és test című tárlatnak: az 1880-as évektől a kortárs fotográfiáig kíséri végig a fotó emblematikus alkotóit, jellemző témáit, stíluskorszakait. Nagy nevekkel csábítja be a közönséget, de amit nyújt, az tényleg a legmagasabb minőség. A 220 darabos roppant anyag törzse a Magyar Fotográfiai Múzeumból származik, de a George Eastman Collection, a kölni Ludwig Múzeum, a New York-i MOMA és a párizsi Pompidou központ is kölcsönzött képeket.

A kiállítás szerkesztése az analógiákra és a nagy témákra épül, okos és érzékeny gondolatokkal találkozunk, ha az egymás mellé került fotókat nézzük. A nagy blokkok a szociofotó, a portré, a csendélet, illetve a test, az együttlét és a pusztítás köré szerveződnek.

Baki Péter kurátor nagy bravúrja, hogy a nagy nevek képei közül mindegyik egységhez talált néhányat. Robert Capa nem csak a háborús témakörben, a nemrég könyvben is megjelent normandiai partraszállás sorozatával van jelen, hanem a portréfotók között is. A XX. század legelején dolgozó korai fotográfus zseni, Imogen Cunningham az apjáról készített 1906-os portréja mellett a New York-i hontalanok szociofotósaként is feltűnik, és Pécsi József jól ismert expresszív aktjai után gondolkodóba ejt Gulácsy-hangulatú reneszánsz önarcképe. Moholy-Nagy fotogrammal szólítja meg a testet, de realisztikus felvételt készít a csónakban evező két kisfiúról, André Kertész festői módon fotózza a tiszai hajóvontatók menetét és a párizsi clochard-okat, és igazi meglepetés Gárdi Balázs 2007-es afganisztáni sorozata: Sebastiao Salgado ritka pillanatait idézi. Persze Salgadótól is van itt néhány remek felvétel, az ikreit szoptató, üres bőrzsák mellű, éhező mali anyáról készült kép beleég a néző tekintetébe, nem is tudom, hogyan szabadulhatok az élménytől.

A világban mindenütt jól csengő nevek mellett fölényesen tartják a szintet a magyar fotográfia kevésbé ismert nagyjai. A merész beállításokat hozó Máté Olga a maga korában legalább olyan kifejező erővel alkotott, mint ma a film nélküli standfotókat készítő Cindy Sherman, Almásy Pál paraguayi mezítlábasai a 70-es évekből vagy Kálmán Kata 1931-es, kenyeret majszoló gyermek-portréja legalább olyan drámai festőiséget hordoz, mint André Kertész mexikói prostija. De Robert Mapplethorpe botrányos szépségű férfiaktjai sem csúsznak ki a tárlat atmoszférájából, ráadásul olyan párhuzamok épülnek köréjük, mint Balla Demeter elhízott, petyhüdt, vénülő Ádám-Évája, Joan Myers mellműtét utáni középkorú asszonya és Man Ray ikonikus Ingres-aktja.

A témák elkülönítése valahogy a visszájára fordítja izgalmas és megszokott fogalmát: a test fotói mellett valahogy eltörpül a máskor döbbenetesen ható riportképek jelentősége, Mario de Biasi 1956-os budapesti fotói a lincselésekről, vagy Raymond Depardon képe egy 1999-es afrikai mészárlás után maradt, pedánsan elrendezett koponyákról. A kiállítás egésze azonban, a letisztult installáció, a homogén elrendezés a háttérben és a fantasztikus képek hosszú sora mély nyomot hagy, helyrehozza a fotóhoz fűződő viszonyunkat, ami a mai vizuális káoszban, valljuk be, kicsit már roncsolódni kezdett.