Vannak témák, amikről egyszerűen nem lehet eleget beszélni. A nagyobb probléma már csak az, ha meg sem próbáljuk. A mentális egészségügy kérdése sajnos eléggé gyerekcipőben jár: bár minden földi halandó tudja, milyen érzés félni, szorongani vagy meg nem értettnek lenni, mégis sokan tabusítják és stigmatizálják ezt a témakört. Különösen akkor, ha az elszenvedő tünetei nem feltétlenül közérthetőek,
és nem lehet őket semmissé tenni egy „nyugi már”-ral.
Bodor Panna – aki eredetileg dramaturg és reklámszövegíró – 3 évvel ezelőtt 4 hónapot töltött Tündérhegyen. Ebből született meg A hisztérika, amiben Borsos Luca és Buzási Fanni játékán keresztül belépőt válhatunk egy hisztrionikus személyiség gondolataiba, valamint a pszichiátriai kezelés mindennapjaiba.
Bár Panna eleinte félt, hogy a traumák újraélése visszarántja őt a kút mélyére, szerencsére épp az ellenkező történt:
a darab segít a feldolgozásban és a közönség érzékenyítésében.
Bár A hisztérikában öt különböző karaktert látunk, valójában két szereplőre bontható minden, ami történik. Adott Tolnai Janka, akinek párhuzamos énrészeit a két színésznő testesíti meg,
és van mindenki, aki „nemJanka”(Molnár Dávid Márk).
Ez a felosztás remekül mintázza a hisztrionikusok érzelmi világát. A belül dúló harcok és a külvilágtól érkező ingerek hullámok módjára csapnak össze.
De milyen is Janka? Feltűnősködő, figyelemhajhász, egy valódi primadonna, akinek úgy kell mások figyelme, mint a levegő – legalábbis elsőre ezt gondolhatnánk. Azonban ha valaki kicsit közelebb férkőzik hozzá, rögtön megérti, hogy ez csak a felszín.
Janka szülei válásakor két részre szakadt:
egyik énje anyával, másik énje apával ment,
így a valós, „teljes” személyiség megszakadt, a belső egység értelmezhetetlenné vált.
Többek között ebből is fakad az elhagyatottságtól való rettegés, a toxikus kapcsolatokhoz való ragaszkodás, az önbántalmazó gondolatok, a visszaigazolás folyamatos keresése, a kedélyállapot hullámzásai. És ha mindez hosszútávon fennáll, annak csak rossz vége lehet. Janka fejében hamar megfogalmazódik a gondolat, hogy talán „ki kéne csekkolni”,
talán „nélküle jobb lenne mindenkinek.”
Bodor Panna az első pillanattól nyíltan vállalja, hogy a darab saját élményeiből táplálkozik. Mégis megdöbbentő a bátorság, amivel élete legszégyenteljesebbnek titulált dobozkáit nyitja fel előttünk. Teszi mindezt kellő öniróniával, humorral és őszinteséggel. A Tündérhegy szobájában (vagy csak Janka fejében?) játszódó jelenetekben úgy trécsel és szórakozik egymással a két énrész, mintha egy lánykoliban lennének. Néha az olyan jeleneteknél is nevethetnékem támadt, amik a valóságban tragikusak vagy zavarba ejtőek, de Panna frappáns módon feloldotta őket súlyuk alól.
Az intézetben töltött időnél még mellbevágóbb, amikor a lány(ok) átveheti(k) a zárójelentést, és szabadon távozhat(nak) az intézetből. Míg az elmúlt négy hónapban Jankát befogadó és megértő közösség vette körül, hirtelen a rideg világban találja magát, ahol kényszeres evéssel és diagnózisa fejtegetésével tölti ki felszabadult idejét.
Ez sokaknak ismerős lehet: az evészavar a személyiségzavarok és hangulatingadozások egyik leggyakoribb velejárója, és arra is fogadni mernék, hogy sokak keresésében megtalálható a webbeteg. De hát ilyen az ember: kompenzál, kényszeresen is megoldást és megnyugvást keres, közben hajtja a tenni és megérteni akarás vágya.
Bár Janka zárójelentésében egy elsőre talán egzotikusnak hangzó diagnózis szerepel, belső vívódásait tekintve nincs egyedül. A kérdés csupán az, hogy felismerjük, komolyan vesszük, kezeljük-e ezeket a megingásokat és zavarokat, vagy szőnyeg alá söpörjük, megbélyegezzük, tabusítjuk őket.
Őszintén remélem, hogy Panna előadása része lehet annak az útnak, amit a mentális egészségügy dolgozói és páciensei már jó régóta egyengetnek. Hogy végre párbeszéd és empátia járhassa át itthon is a pszichés jóllét kérdéskörét.
Az előadást legközelebb november 7-én, valamint december 13-án láthatjátok a MU Színházban.
Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert
