A Kossuth- és Munkácsy-díjas Kokas Ignác vitathatatlanul a hazai kortárs festészet egyik legnagyobb alakja. Szülőfaluja, Vál, az ottani élmények, a települést körül ölelő táj mindig is meghatározója volt életének, munkásságának.
Értői azt mondják, hogy a Kmetty János és Bernáth Aurél-tanítvány Kokas minden művének éteri és emelkedett a hangulata, de nincs bennük semmi spekuláció, hiszen a kép építkezése a képzőművészet klasszikus törvényei szerint történik. Pontosan látható az előteret, középteret és hátteret meghatározó rend, az aranymetszés pontjába állított kép-középpont és fantasztikusan pontos, feszes rendben sorakoznak a jelzésszerű és hihetetlen gazdagsággal megfestett részletek.
Minél jobban megismer a művész egy tájat, tárgyat, annál nehezebben tud róla valamit úgy állítani, hogy a lelkiismerete cáfolhatatlanul igaznak találja. Hiszen a dolgok, jelenségek nagyon sokféle szemszögből vizsgálhatók, elemezhetők, s ezek egyike sem lehet önmagában tökéletes. A nagy példaképnek Csontváryt tartó Kokas Ignác arra törekszik, hogy művészetének eszközeivel témájáról mindent elmondjon, ami lényeges, mégpedig úgy, hogy a festménnyel kifejezze művészetének végső mondanivalóját: az élet nehéz, de szép.
