Benkő Imre: Ikrek 1982-2005

Ha az embereket két csoportba osztanám, lennének, akik ismerik Benkő Imre képeit és akik nem. Remélem kiállításai, könyvei nyomán az első csoportba tartozóak vannak egyre többen. Ám számukra is tartogathatnak meglepetést a kiállításon bemutatott képek. Nagy elődök nyomán most Benkő Imre is a portrék, pontosabban ikerportrék készítését állítja érdeklődése középpontjába. A tőle megszokott módon hosszú évek távlatában foglalkozik e témával. Mindazokat a végtelenül egyszerű és mégis hihetetlenül sűrű jelentéslétrehozó eszközöket alkalmazza, amit eddigi munkáiban. Ikerportréi - arcok, alakok, személyek - most megmutatják más összefüggésben újra mindazt, amit Benkő Imre gondol, tud az emberekről, a világról, az életről és a fotográfiáról. - Csizek Gabriella Benkő Imre eredetileg elektroműszerész szakmát tanult, a Beloannisz Híradástechnikai Gyár amatőr fotószakkörében kezdett fényképezni. Sikerei alapján, 1968-ban az MTI munkatársa lett. Itt formálódott dokumentarista szemléletű fotográfussá, melyhez mindvégig hű maradt. Benkő eddigi munkássága a sajtóhoz kötődik, ez jelenti számára a megélhetést és helyenként olyan feladatokat, melyek alkotóként is foglalkoztatják. Vietnam, Kambodzsa, Afganisztán, Kína mellett 27 országban készített képriportokat. Folyamatosan dolgozik nagyobb lélegzetű fotóesszéin, magyarországi helyszíneken. Esszéi közül kiemelkedik a nehézipar egykori szocialista fellegváráról, Ózdról készített sorozata (Acélváros), a budapesti fotóesszé (Szürke fények) és a Sziget-fesztivál tíz évét megörökítő képanyag (Arcok). Már a hetvenes években kialakította azt a benkős kifejezésmódot, ami alapján képei azonnal felismerhetők. Nem idegen tőle a kemény fogalmazásmód, de fotóin mindig jelen van egy árnyalatnyi humor. Követhetetlen, hogy a fénykép mely pontja, rétege hordozza ezt, inkább a konstellációkban, az egészben rejlik a hatás. Benkő Imre következetes alkotó, tudja, hogy a pontos képformálás nem öncélú mutatvány, hanem a kommunikáció alapfeltétele. Szereti a rajzos részleteket, a bonyolult, mégis tiszta kompozíciót, a plaszticitást. Leginkább szórt fényben szeret fényképezni, ez szinte védjegye. Nem változtat utólag a kivágáson, mert a kép kiszakításának aktusát a riportozás lényegi momentumának tartja, ez nála az ottlét eredetiségének hangsúlyozása. A síkra vetített tér, a benne megjelenő alakokkal, arcokkal, gesztusokkal, olyan Benkő fotóin, mint valami téglalapba kényszerített, lepréselt burjánzó organizmus. Az alakok kitörni igyekszenek a képtérből, ami maga a reménytelenség, ennek ellentétekén van jelen helyenként némi mosoly. Ez az érzet, képi játék árnyalja drámaivá Benkő klasszikus dokumentarista alaphangját, mely elkötelezett kiállás az ember méltatlan kiszolgáltatottsága ellen, minden helyen és minden időben. Benkő Imre eddigi pályaíve igazi közép-európai történet. Nagy reménységű fiatalként indult. Sokan bíztak benne, komoly lehetőségekhez jutott, hozta is az eredményeket. Kiállított a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban. Balázs Béla-díjat, Pulitzer Emlékdíjat kapott. Felsorolni is képtelenség nemztetközi díjait, elismeréseit. Elég megemlíteni az 1975-ben és 1978-ban a World Press Photo pályázatán elnyert aranyérmeket, az 1992-ben a W. Eugene Smith Memorial Fund (New York) ösztöndíját. A Fotómagazinban megjelent egy riportkép, kivételesen Benkő Imre volt a főalakja. A fotó 1992. november 4.-én készült a csepeli munkaközvetítőben, mert akkoriban munkanélküli volt. Ez olyan tény, aminek hátteréről keveset tudok. A negatív emberi hozzáállás, a meg nem értés motívumai mellett, nyilvánvalóan szerepet játszik ebben a nyomtatott sajtó mára megváltozott szerepe is. Ma a világon mindenütt kevesebb figyelem és pénz jut komoly fotó-dokumentumok készítésére. Olyan elkötelezett alkotók, mint Benkő Imre, továbbra is készítenek ilyen anyagokat. Saját forrásból - vagy jobb esetben művészeti ösztöndíjak segítségével. Ezek a munkák többnyire kiállításokon és fotóalbumokban láthatók. Magyarországon a nyolcvanas évek óta kialakulóban van a dokumentarista fotográfián belül egy újfajta szemléletmód. Ehhez az irányzathoz tartozó alkotók a valóság riportos leképezéséből építkeznek, de nem a konkrét események bemutatása a céljuk, hanem egy előre elképzelt, hangsúlyozottan szubjektív indíttatású képvilág formálása. Azok a fiatal fotósok, akik ma Magyarországon szubjektív dokumentaristának tartják magukat, Benkő Imrét tekintik egyik fontos hazai előképüknek. - Gulyás Miklós Benkő Imre (1943, Budapest) 1963-tól ismerkedik a fényképezéssel. 1969-1971 elvégezte a MUOSZ Újságíró Iskola fotóriporter szakát. 1977-1979 tanulmányok a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában. 1968-tól tizennyolc éven át az MTI fotóriporter munkatársa. 1986-1990 között alapításától megszűnéséig a Képes 7, majd 1992-ben az Európa Magazin főmunkatársa. Szabadfoglalkozásúként a párizsi Wostok Press fotóügynökségnek, a Griff, a Vasárnap és a HVG lapoknak dolgozott. 1973-tól tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének. 1988-2000: A Magyar Iparművészeti Főiskolán, később Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára. Díjak: 1975-ben és 1978-ban aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán. 1981-ben Balázs Béla díjat, 1983-ban Alekszandr Rodcsenko-díjat, 1991-ben Pulitzer Emlékdíjat, 2004-ben Érdemes Művész és Magyar Fotográfia Nagydíjat kapott. 1992-ben elnyerte a New York-i W. Eugene Smith Memorial Fund ösztöndíját, 2000-ben a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat. A kiállítás helyszíne: Mai Manó Ház, 1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20. A kiállítás megtekinthető: 2005. június 24. - július 31. Nyitva tartás: minden hétköznap 14 és 19 óra, hétvégén és ünnepnap 11 és 19 óra Kép: KISPÁL JUDIT és ZSÓFIA, Ikertalálkozó. ERCSI, 2002