Bensőséges arctalanság

Mindenütt komor, kissé hunyorítva a távolba meredő, többnyire lebiggyesztett ajkú arcok. Nem, nem a budapesti utcáról van szó, pedig nyugodt szívvel illeszthetnénk e feliratot a mindennapok szürke, monoton filmkockái alá. A kizárólag profilból látható fejek Szurcsik József festményeiről, a Változatlan változó című kiállításon néznek le ránk - pontosabban nem ránk, hiszen arcukat sosem fordítják felénk, mégis az az érzésünk, hogy rosszalló, keserű tekintetük minket vizslat. A zordon épületek, kőtömbök és természeti tájak részeként létező megkövült arcok befelé forduló, az önvédelmi reflex görcsös igyekezetébe rándult mementók. Ha nagy ritkán a másik felé irányuló kommunikáció jeleit véljük rajtuk felfedezni, az is a teljes elidegenedés, a vászont szinte szétfeszítő indulat, vagy a maximális közöny meddő gesztusa. Annak ellenére, hogy az alkotó közel húsz éves pályafutásának egészéből kapunk ízelítőt, az egyes korszakok nem különülnek el olyan markánsan a képek tükrében. Formailag különleges, üdítő színfoltként jelennek meg a kilencvenes évek elejéről származó litográfiák, amelyeknek feszült, a hatalomnak behódoló, egymást eláruló tucatbábui a későbbi festmények motívumvilágában is továbböröklődnek.

Sokan nyilatkoznak elismerően Szurcsik József következetességéről, ahogyan ismeretlenül is ismerős arcai újra meg újra felbukkannak a lelketlen táj holt szellemeiként: mindig ugyanazt látjuk, és mégsem látjuk kétszer ugyanazt. "Nézőpont kérdése" - sugallja az alkotó kerek, forgatható fatáblára festett, Lőhető táj című műve, amelyet bárhogy igazítunk, lent is, fent is talajba, és a belőle kiváló (emelkedő, avagy zuhanó), élő kockatestekbe botlunk.

A puszta "kockafejeknél" többről, megkeseredett, egyszerre menekülő és önként besoroló, a falakból kitörni és azokban elrejtőzni akaró tömegről van szó: a betonrengeteg elszigeteltségében magányos tömegről, amelynek tagjai boldogtalan, de biztonságos magányuk téglái közül vizslatják környezetüket. Szájuk vagy vicsorító fogakat sejtetve, bilincsként feszül arcukon, vagy artikulálatlan sikolyra tátva lyukasztja torzzá ábrázatukat. Szinte már szeretnénk, hogy felénk forduljanak, hogy az élénk színekkel operáló, szemet gyönyörködtető kompozíciók belső feszültsége ily módon bennünk oldódjon harmóniává - de nem mozdulnak. Félrenéznek, nem vesznek észre. Akárcsak mi magunk.