A kiállítás persze nem csak kettejükről és nemcsak arról a félszáz plakátról szól, amely itt és most látható, hanem egy harmadik személyről és sokezer másik plakátról is. A harmadik, Krzysztof Dudo a krakkói Plakát Galériát vezeti már 25 éve. Elsősorban kulturális plakátokra specializálódott, minőségi utcai grafikára, ami Lengyelországban erős műfaj, jó hagyományokkal és ? többek között éppen Dydo elszántságának köszönhetően ? szemmel láthatóan van jövője is. Azért fontos ez, mert nálunk a művészi plakát évről évre csúszik bele a kereskedelmi plakát kategóriájába, egyre ritkábban hagyja ott a kézjegyét az utca összképén egy igazi kortárs grafika.
Dydóék galériája persze az egész világ plakátterméséből komoly gyűjteménnyel bír, magyar plakátokat is tart, 1999-től Krakkóban plakátfesztivált is rendeznek. Tehát figyelem jut erre a rendkívül érzékeny műfajra, amely bár alkalmazott művészet, rendkívüli autonómiát képes felmutatni.
Mieczysław Górówski és Władysław Pluta plakátjai is autonóm műtárgyak. Ahogyan Górówski áttöri a síkot és testeket présel át a felületen, vagy ahogyan egy-egy szürreális jelkapcsolatba sűríti a témát, miközben megtartja egy nagyon karakteres, csak rá jellemző vizuális rendszerben, az valóban uralja az utcaképet.
Utalásokat hordoz, finom, személyes energiákkal telíti a tartalmat, de nagyon könnyű azonosulni vele. Érzelmeket mozgat meg, miközben megragadja a tekintetet. Pluta a tipográfiából építkezik, kevés forma, kevés szín és rugalmas, játékos kompozíció jellemzi. A plakátban inkább a könyvművészetből indul ki, ellentétben Górowskival, aki a festészeti és szobrászati hagyományokat transzformálja. Pluta semmi személyes elemet nem visz a felületre, de a megszemélyesített betű és vonal, az érzelmeket, oppozíciókat kifejező színek, a háttér árnyalata mégis egyedi, csak a témára vonatkozó. Informatív, izgalmas és rendezett, noha látványelemet alig használ.
A magyar plakátművészetnek az utóbbi két évtizedben a balos cipő jutott. Saját galéria, érzékeny megrendelések híján lassan eltűnik a nemrég még a lengyelekéhez hasonlóan nívós hazai plakát. A lengyel kiállítás ezzel a csúf igazsággal szembesít. 2006-ban Nagykanizsán egy átalakított barokk magtárban megnyílt az ország első plakátmúzeuma, de az nem a kortárs plakátra specializálódott, a nemzetközi fesztiválok magyar sikerei itthon alig hallatszanak. Talán csak egyetlen ember kellene, mint Krakkóban Dydo, hogy a művészplakát nálunk is visszakapja a polgárjogot.
