A British Múzeum könyvesboltjában járva döbbent rá nemrég Zelnik István, hogy annak ellenére, hogy a neves angol társintézmény Ázsia-részlege egy tárgy kivételével tulajdonképpen kölcsön is kérhetné az ő gyűjteményét, hiszen utóbbi alaposabb és gazdagabb, a britek mégis leköröztek minket: a könyvesboltban három olyan könyvet is talált, amelyik Stein Auréllal, a neves magyar orientalistával foglalkozott, Budapesten viszont egyet sem tudott venni. Ez a szomorú tapasztalat juttatta el a magángyűjtőt odáig, hogy alig egy évvel azután, hogy az Andrássy úton megnyitotta a Délkelet-Ázsiának szentelt Aranymúzeumát, úgy döntsön, létrehoz egy orientalista központot, amely a 19-20. századi magyar orientalisták életútját, hagyatékát kutatja, dolgozza fel.
 
 

Ezen a bejelentésen túl persze számos érdekességet tudhattak meg a burmai ötvösművészetről azok, akik jó korán beálltak az Aranymúzeum előtt hosszan kígyózó sorba, így olyan szerencsések voltak, hogy hat órára bejutottak, és a tiszteletadást kifejező pózban látható burmai kőelefántok sorfala előtt elhaladva időben megérkeztek a teaház kertjébe. A tömeg (még a szomszéd épület emeleti ablakaiból is hallgatták az előadást) persze sokat elvett az egyébként hangulatos, nyugalmat árasztó, mostanában épp hársillatú kert varázsából, de a legkorábban érkezett szerencsések, akiknek még jutott ülőhely, amellett, hogy míves porcelánokból kortyolgathattak teát, akár kézbe is vehettek egy 17-18. századi ezüst, nagyjából 60 centiméteres hossza miatt különleges buddhista tekercstartót vagy egy rituális célra készült aranykelyhet.

 
 

A múzeumba lépve aztán tovább fokozódott az az érzés, hogy ide bizony olyankor kell visszajönni, amikor nem tolonganak minden tárló előtt féltucatnyian, és amikor nyugodtan végig lehet nézni a digitális tablókon váltakozó fotókat az ősi civilizációkról, melyek remekműveivel tele a gyönyörű épület. Órák kellenének a valóban jelentős mesterségbeli tudást tükröző ékszerek, használati tárgyak, szobrok minden apró szépségének felfedezéséhez, hogy rácsodálkozzunk, milyen akkurátusan töltötték meg élére állított érmékkel azokat a kerámiaedényeket, amelyeket egy elsüllyedt hajó roncsai között találtak meg tökéletes állapotban. S miközben azon morfondírozunk, mégis hogyan lehetett enni egy jó öt centi mély, inkább hosszúnyelű pohárkának tűnő kanálból, alig tűnik fel, hogy a lépcsőházban orchideák tucatjaiban gyönyörködhetünk.

 
Egy egész falat beborító, az ülő Buddhát ábrázoló szoborkollekció láttán aztán végképp úgy döntünk: a legközelebbi rohanós hétköznap végén itt fogunk megpihenni.