Csíkszentmihályi Róbert művészete Ki tudja, hogy milyen mediterrán szellő robbantotta - nem fújta, robbantotta - közénk ezt a csöndes mosolyú, hallgatag sziklaembert, Csíkszentmihályi Róbertet. Rendet tevőnek? Ahhoz túl lassan, az időt már-már költői módon megélő cselekvő. Forradalmi újítónak? Ahhoz az avantgárd, a jelesül mindent fölforgató avantgárd korbácsával kellett volna erre-arra suhintania. Ha rendet tevő - bár sorozatai poétikai rendről tanúskodnak - nem is lett belőle, és a forradalmi újítás (legalábbis hagyományos értelemben vett) díszjelvényét sem tűzte hajtókájára, a szobrászlét mint státusz igencsak megilleti. Nélküle, mívesen alakító-formáló szenvedélye nélkül, fáradtabb volna az anyag, és szürkébb a gizgazos, gubancokkal teli plasztikai határ. Csíkszentmihályi, jóllehet csak harmadszorra vették föl a Képzőművészeti Főiskolára, már kezdőként valamilyen elevenséget hozott. A világra rácsodálkozó fiatalember - tizenkét éves kora óta hitt abban, hogy művész lesz - elemi erejű életörömét. Szenvedés, szegénység, egy torz világ - az ötvenes évek - megannyi megpróbáltatása volt a háta megett (benne 1956 októberének elfojtott fáklyája), de ő családi indíttatása folytán, olaszos beütéssel, fehér márvánnyá sikálta a legmocskosabb utcakövet is. Nem akart beletörődni abba, hogy rokonait le kell tagadnia ("Apám római, majd genfi francia iskolái után került olasz gimnáziumba, amikor nagyapám magyar konzul lett Fiumében."), nem fűlött a foga ahhoz, minduntalan életre sikítsa - pedig a politika ezt kívánta - a holtat. Amíg apja a két és fél évi uráli kényszermunka ("málenkij robot") során a rabok keserű kenyerét ette, ő édesanyjával és két testvérével a családi fészekben, Fiumében igyekezett a zsúfolt marhavagonban való utazás gyötrelmeit kipihenni - és erőt gyűjteni a pesti élethez. Amikor - életrajzában ír erről - a ház alatti kavicsos öbölben lubickolt, és "enyhe borzongással bámulta a tengerpart és tengermély taszítóan vonzó élővilágát", még nem tudhatta, hogy a hazatérés mivel kecsegtet. Milyen borzalmakkal. Talán a sziklaember - erkölcsét tekintve mindenképpen - ezekből is erősödött. Amikor önkifejezése, dacos anyagszeretete, a szoborról ( a megmunkálandó anyagról) való gondolkodása - titkoltan vagy nyíltan - szembefordította mesterével, az öntudat, a fiatalság lázadása, a művészi ambíciók mögött ott volt valamennyire a megszenvedett gyerekkor is. A szovjet fogolytáborból betegen hazatérő, megnyomorított apa - vagyis a pályaudvaron segédmunkásként szenet lapátoló doktor úr -, az apró szoba, hét lakójával, és a három összecsukható vasággyal. Ám ebbe a "proletáridillbe" minduntalan bevillant a régi Fiume szülők által megtapasztalt, sok nemzetiség kultúrkincsét és tudását, egymás iránti toleranciáját is magába foglaló fénye. Hogy a szobrászművész, akárcsak mindannyian, több anyagból van összegyúrva, azt visszapillantása ugyancsak jelzi: "Máig is felfénylik ez az édesen könnyed mediterrán örökség, mely viaskodik bennem a folyton elő-előtörő - talán az apai oldalról örökölt - nehézkes skrupulusaimmal." A tudatosan építkező művész életpályája - mert a sziklaember önmagát (is ) építette - attól lebilincselő, hogy együtt van benne poézis és meditatív játékosság, a természettől ellesett organikus tudás, és a mesterétől tanult fogás mint megannyi léttapasztalat. Mindez egy "vadember" kísérletező munkálkodása nyomán ötvöződött eggyé, aki az ősiség ékszereként is mondott altamirai barlangrajzokat - ezeket a modern léttérképeket - urambocsá' többre tartja, mint a modernkedő ( a teret képzeletéből kiűző) szobrászok némely kísérletét. A világ hártyapapírján átlengő, még a léghuzattól is megsérülő szobrokkal saját nehéz légzésű világát - sok állomást ( anyag, megformálási mód, stb.) egybefogó "fejlődéstérképét" - állítja szembe. Bármekkora is a különbség a korai fa-, fém-, és kőszobrok (Anya gyermekkel, Ébredés, Angyal; Háború - 1970 , Az utolsó szarvas emlékműve I-II., Őskor; Olvasó, Pihenő, Nagy Balogh János emlékére, A csiga bemutatása) és az életműben unikum groteszk vitalitásukkal farsangi játékot űző állat-ember plasztikák, eme modern bestiárium szabadság-jelképei között (Szárnyas, Nagyfiú, Ködös reggel, Hiedelmek, Tánc), az ősük - mutatis mutandis - valahol a tömböt lélektartalommá emelő román-francia szobrászművész, Brancusi művészete. Az életművet ( igaz, annak korai szakaszát) mindmáig legalaposabban átvilágító Petényi Katalin nem véletlenül idézi kismonográfiájában a zseniális Targu-Jiu-i szoboregyüttes és megannyi remekmű alkotóját: " A kő faragása közben fedezzük fel anyagunk szellemét és sajátosságait, kezünk gondolkodik, és követi az anyag gondolatait." Csíkszentmihályi organikus világszemléletével - ez is az ősiség alapja - az anyagot, hogy visszhallja gondolatait, mítoszi tudással, a jelképeken túlmutató tartománnyal: valóságos kozmikus érzelemgócokkal vértezte föl. Ez - akár a nőies ősvizet vagy a lélek túlvilági útját ( az Istenhez vezető utat) megidéző A csiga bemutatását vesszük, akár a bibliai jelképekhez (kereszt, corpus ) kötődő, a szenvedésélményt némi történelmi tapasztalattal világfájdalommá, egyetemes megvertség-érzetté tevő Háborút - természetesen sosem irodalmias gesztus, hanem drámaian átélt, a csigaoszlopban világoszlopot láttató, az élő és holt testből keresztet-kardot építő cselekedet. Az egyiknek, bármily bámész alak tartja is, körkörösen forgó világtengelye, a másiknak a Föld szívébe szúrt, a vertikális forgástengely körül kialakult ékrendszere: "történelmi" pengéje van. A simára csiszolt, illetve a rusztikusságával sokkoló palást "anyagtanulmánya" - elsőbben mert plasztikai értéket hordoz - segít az organikus lét, más esetben a kényszerűségek között rozsdásodó hősiesség: a tragikum hiábavalóságának a fölfedésében. Ha "állatfigurái őslények" - a jobbára a pálya első szakaszára érvényes megállapítás a későbbi állat-ember-maszkjátékkal nagymértékben (szinte teljesen) megváltozik -, akkor "emberfigurái", melyeket csak ritkán zavar az elbeszélő jelleg (Helyes irány), stilizált élő oszlopok: jellemképek. Modern korábrázolatuk személyiségjegyet hordoz: fogaskerekek, karok, csapágyak formájában, a meghosszabbított palást és a test tömegét megbontva, beléjük épült az idő ( Anatómia, Roncson), vagy épp annak pszichológiai terhétől hasadtak ketté ( Kettőnek láttatva az egyet, vagy fordítva - Figura). Ez a "légies" gesztus a torzítás általi alaknyújtás - a szobrok anyagától és méretétől függetlenül - a korai remekműveknek ( Nemzedékek - 1971) éppúgy sajátja, mint a viszonylag kései, itt is épp a zene bűvkörében - mészkő lapokból - építkező egy-egy szobornak (Bálvány - 1989). Az időjáték mint az archaikus tudást elveszejtő kor kezdeti gyermekbetegségéből fokozatosan járvánnyá növő betegség - egyetemleges kór - azért ragadta meg a művész fantáziáját, mert összetört, a töredékesség részegységeire redukált óraszerkezetei ( "kakukkos órától" a "zsebóráig") kisplasztikai arzenáljukkal fölmutathatnak valamit a meztelenre vetkezett lélek és az őt magába fogadó, agyongyötört-megrokkant test ( Kronoszt a trónjáról letaszító gépcsoda) iszonytató sebeiből. A színházi gong, mert befejeződött az előadás, végképp átlyuggattatott (Idő V.), a vekker meg egyszerűen pénzokádó automatává vált (Idő XXIX.), mintha az "aranytallér" vagy a semmire se jó rozsdás fillér garmadája (?) megoldás lenne kínzó gondjainkra. A viaszveszejtéses technikából következik, hogy a kisbronzok leheletfinom felülete, részletező játéka még a holt idő illuzórikus érrendszerét is lüktetően megmutatja. A természet ősi rendjét, organikus lélegzését erdei ösvényeken és barlangutakon is oly sokszor megtapasztalt szobrászművész - ebből az élményből, no meg Brehm és Raff György természethistóriai olvasókönyvének az átpoetizálásából született zseniális bestiáriuma - kezdetben csak a természetes anyagokra (fa, kő) és a megmunkálásuk során vérébe ivódott küzdelemre: az anyag lelkének kibontására esküdött. A hosszadalmas, lassú, mert szobor formájában is megjelenő önvizsgálatra. Csakhogy ha a lélek csupán ilyen irányba nyújtózkodott volna, szegényebbek lennénk az életpálya jelentős részével. A már említett bronz szobrokon kívül egyik legragyogóbb sorozatával, a páralakok páros magányát és egymásnak - valamint az életnek - való kiszolgáltatottságát az iker-lét helyzetében ábrázoló kisplasztikák kollekciójával (Fiúk, fel a fejjel) . És az életmű csúcsát (egyik csúcsát) jelentő állat-ember-szobrok, úgy is mint a groteszk létértelmezés iskolapéldái sem készülhettek volna el. Csíkszentmihályi, szerencsére, nem hagyott föl egyik anyaggal sem. Ha a kő és a fa faragásakor, a kompozíció részévé avatva az anyag természetes tulajdonságait, "hibáit" (például a fában talált puskagolyót), élvezi az intuíciók sokaságában leledző, formát is alakító, új és új, a kifejtést föltétlen szolgáló módozatokat, a poétikus álomvilágot és mítoszt a valósággal vegyítő bronzok - "mert mindennemű anyagnak lelke van" -, és az akarva akaratlan beléjük rejtett igazságtartalmak ugyancsak megdolgoztatják a képzeletét. A mintázás pillanatszerűsége, amely korábban zavarta, átértékelődik, s valaminő mesteri fogással egyszerűen konstanssá nő. Ihlet és megtervezettség, leleményesség és mívesség, dráma és humor (ez utóbbi pajzánságában is filozofikus) jellemzi szobrait. Két alakos kisplasztikáit, amelyeket a szerkezet mozgalmassága tesz drámaivá, épp a figurák - az egymásba folyó léthelyzetek, tartás és magatartásformák - egymáshoz viszonyított feszültsége okán érezzük kivételes lélektartalmakat is megjelenítő szenvedés-tanulmányoknak. A mítoszi, bibliai jelképekre épülő szimbólumrendszer (Lajos és Salome, Lőrinc és Sándor, Károly és János, Péter és Ákos) csak erősíti a mozgalmas plasztikai felület, a vertikálisokat csak fájdalom-pózokkal megtörő elárvultság érvényességét. Ekkor már a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején vagyunk. A csöndes, csak belülről égő művész bölcs, nyugodt derűvel szemléli a körülötte naponta fölrobbanó világot. Úgy akar kifeküdni az elíziumi mezőkre, heverészése csaknem kultikus cselekedet, hogy groteszk létimádata mindennél jobban kitessék. Nem minden előzmény nélküli állat-ember szobrai (Atléta, Üvöltés, Vándor, Fohász, Tangó, stb.), mert maszkjátékuk, jellemkettőzésük hiteles, ezt hivatottak szolgálni: a farsangi létben megmártózó eszme boldogságfutamát. A századvéget búcsúztató és az újat köszöntő szobrászművész harsonája ez a bestiárium. Állat-létünk emberfoglalata: a kortynyi szabadságnál nagyobb szabadság kivívása - és megtartása. Csíkszentmihályi Róbert álmodott ősbozótja szobrászi elemekkel, a kesernyés, mindent tudó bölcs harsány hangoktól sem megriadó mosolygós gyötrelmével jeleníti meg - remekül! - a világ mai állapotát. És akkor még nem szóltam - külön tanulmányt érdemelne - érmeiről, plakettjeiről, amelyek az életmű jelentős részét teszik ki. Tiszta hangjuk - akárcsak egy szonáta - érzelem közelbe hozza többek közt művelődéstörténetünk- irodalmunk- művészetünk, egyszóval a haza nagyjait ( Széchenyi, Eötvös Loránd, Berzsenyi, Madách, Arany, Ady, Németh László), ugyanakkor a tenyérnyi égbolton való megjelenítéssel "magánörömök", - fájdalmak és kibeszélhetetlen érzelemhullámok is plasztikai erővé válnak. Egy-egy finoman míves, felületet szinte érzékien megdolgozó sorozatában (Ősi hangok, Psychomachia, Homo solitarius, Tanulmányok, Futás) ott az egész világ. Egy fél évtized előtti vallomásában Csíkszentmihályi arról szólt, hogy nincs nagy tehetsége a térhez. Életműve ennek szögesen ellentmond. Ha igaz volna szemérmes "magábamélyedése", akkor hogyan is virágoztathatott volna föl - épp figurái által - életünk tere, hogyan is vésődött volna belénk százarcú alakjainak vérbő világa. - Szakolczay Lajos Megnyitó: 2005. szeptember 5-én (hétfő) 18 órakor Megnyitja: Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus A kiállítás helyszíne: Hamilton - Aulich Art Galéria, 1054 Budapest Aulich u. 5. A kiállítás megtekinthető: 2005. szeptember 05. - október 10. Nyitva tartás: Munkanapokon 7-19 óráig
