Ez nem is annyira meglepő, ha a két alkotó ars poéticájának - már ha beszélhetünk ilyen kategorikus és lezárt fogalomról az esetükben - egyik fő elemére, a kísérletező játékosságra, a válaszok helyett a kérdések felé terelő attitűdre gondolunk. Projektjeik nem tartanak a kiállítóterekre általában jellemző merev távolságot, a befogadót állásfoglalásra, vagy legalábbis annak megkísérelésére, némi agymozgásra késztetik. Az alkotópáros tagjai korábban A hétműtárgya címmel egy-egy kölcsönkért alkotásról generáltak termékeny vitát, hiszen a nyilvánosan zajló kutatómunka mint művészi tevékenységi forma izgatta őket. Egy interjúban egyenesen a pszichodráma módszeréhez hasonlították ezt a kezdeményezésüket: "az ember nemcsak egyszerűen elmegy egy kiállításra, hanem egy szituációba lép bele, ahol lehetősége van involválódni, és ez hozza létre számára a tartalmat".
Ez a hozzáállás mit sem változott legújabb, Két darab című kiállításuk esetében, amelynek már a címe is játékba hívja a látogatót. A Kiscelli Múzeum templomterében a Kis Varsó két 2008-as projektje, az Innen független kiadóval közös installáció és egy észak-olasz kisváros házfoglaló-története látható, tehát két darab "látnivaló", ha tetszik: kettő darab termék várja, hogy fogyasszák. A darab szó egyúttal a színdarab jelentéskörét is játékba hozza: a roveretói házfoglalók 2002-es történetének magyar szereplőkkel való rekonstruálása a sötét templomhajó hatalmas kivetítőjén egy furcsa előadás, pszichodrámába hajló kísérlet képeit eleveníti meg.
Fogyóeszköz
Az értelmiségi fiatalok (akad köztük művész, újságíró, egyetemista) egy anarchista csoport házfoglalását az egyes szereplők identitásának magukra öltésével keltik újra életre, vizsgálva a szituációt, a körülményeket, ezáltal önmagukat. Az Erhardt Miklóssal közösen készített Bolondok hajója című filmet - amelyet a tavalyi Manifesta kortárs művészeti seregszemlén, az ominózus eset eredeti helyszínén mutattak be - helyszíni kutatómunka előzte meg, az alkotás kívül-belül próbálja magáévá tenni a megtörtént esetet. Ám nem rejti véka alá, hogy ez nem sikerül: a film éppen attól válik érdekessé - és szögez maga elé minket hosszú percekig -, hogy egészen más közegből érkező fiatalok helyezkednek az olasz anarchista csoport érzéseibe, kívülállóként pozicionálják belülre magukat, és a visszajátszás ezáltal izgalmas kísérletté válik.
És ott vagyunk mi, befogadók, akik egy óriási templomban bámuljuk a hatalmas vásznat, szék híján egyik lábunkról a másikra állunk, figyelünk, miközben észrevétlenül mi magunk is egy kísérlet részévé válunk. A templomtér másik végében a Kis Varsó korábban limitált példányban, fénymásolat minőségben megjelent válogatáskiadványának továbbgondolása látható. Az installáció középpontja egy feltehetően painttel szerkesztett, zilált, a normalitáshoz képest fordított koordinátarendszer: a pozitív tartományban a halál és a "shit", alul a születés és a "cool" árválkodik, a körülöttük lévő fénymásolatok pedig ennek vonzáskörzetében múzeumi műtárgyakként vigyorognak vissza ránk. Ahogy a köztéri szobrok, emlékművek képzőművészeti formában már oly sokszor újjászülettek a Kis Varsónak köszönhetően, épp úgy válnak a templom falai is egy hatalmas szemmé, amely fürkészően hunyorog ránk a sötétben, és kuncogva kérdezi: "Na mi van?"
