A Magyar Nemzeti Galéria november 20-án nyitja meg Késő barokk impressziók című kiállítását, amelyen két XVIII. századi művész, Franz Anton Maulbertsch és Josef Winterhalder alkotásai lesznek láthatóak. Előbbi a mester, utóbbi a tanítvány státuszában mutatkozik meg, ám a két alkotó egyenrangú félként lesz jelen a tárlaton. Annál is inkább, mivel a kezdetben utánzó Winterhalder műfajának egészen kiemelkedő művészévé nőtte ki magát, sőt, mestere halála után a szombathelyi székesegyház freskóit is ő fejezte be Maulbertsch tervei alapján.
A tárlat fénypontjának az említett székesegyház egykori, hatalmas főoltárképe ígérkezik, amely hosszas restauráláson esett át az utóbbi évek során. Ahogy Juhász István főrestaurátor elmondta: a munkálatokat még 1999-ben kezdték el, ám igen nehéz dolguk volt, hiszen a Mária és Erzsébet találkozása című alkotás egy, a második világháborúban - 1945 tavaszán - bekövetkezett bombatámadás során több száz darabra szakadt. A kimenekített darabok a festmény 70-75 százalékát teszik ki, a fő figurák megmaradtak, a hiány leginkább a hátteret érinti. Miközben a főrestaurátor finom ecsetvonásokkal retusálja a képet, elárulja: a kiállításon az eredetileg hatalmas kép középső része lesz látható, amelyet öt egységből építenek össze. A munkálatokat öt restaurátor és egy konzervátor végezte/végzi.
A kép hatalmas méretét önmagában is érzékelteti a középső rész körülbelül 16 négyzetméteres felülete. Juhász István mosolyogva mondja: igencsak irigylésre méltó műterme lehetett Maulbertschnek, ha egy ekkora képet állítva tudott megfesteni. A kép méretének és nagyfokú sérülésének köszönhető monumentális restaurátori munka állomásai a kiállításon is megjelennek majd, hiszen egy alkotás kalandos útja - a pokoltól egészen az újjászületésig - igen érdekes aspektusból mutatja meg a mű saját történetét.
A vizitációs kép középső részének felső darabján Szentgyörgyi Edit és Szutor Katalin restaurátorok munkálkodnak éppen: az egyes darabok fokozatosan rajzolják ki az egykor gyönyörű színekben pompázó, hatalmas festmény hajdani arcát. Úgy fekszik a padlón, mint egy nagybeteg, akit épp a gondos sebész fércel össze: tekintete még homályos, érzi, hogy már sosem lesz a régi - de hálásan gondol azokra, akik lehetővé teszik, hogy több száz év távlatából újra megmutathassa magát.
