Tíz éve működik a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj, aminek keretében a Pro Cultura Urbis Közalapítvány évente egy ? a Magyar Sajtófotó díj mezőnyében is résztvevő ? fotográfusnak támogatást nyújt egy Budapestről készített képsorozatáért. Tíz év alatt tíz jelentős fotóművész anyaga gyűjt össze; itt volt hát az ideje egy összegző kiállításnak, hogy a felvételek immár a város közös örökségének is részei legyenek. Az ösztöndíj eredményeiről az első öt évben fotóalbum jelent meg, 2005 óta azonban már csak rövid sajtóhír tudósít a díjátadásról.
A kiállítás most mindegyik alkotótól bemutat egy-egy sorozatot, néhány képnyi fotóesszét, vagy önálló darabokban megfogalmazódó Budapest-víziókat. És bár a helyszínek ismerősek, a budapesti utcák, terek, parkok mindennapi életünk színterei, a művek drámai erővel jelenítenek meg egyetlen pillanatba foglalt sorsokat, történeteket, korszakokat, és ettől Budapest láthatatlan rétegei is megnyílnak. A képek a város mélyére viszik a látogatót, olyan szituációkba, amelyekkel, noha mindennap végigmegy ezeken az utcákon, nemigen szokott találkozni. Benkő Imre a földre tette kameráját, amikor a Jászai Mari téren gördeszkázó fiúkat fotózta, és így a közös mozdulatból egy koszlott átjárón, az autóforgalom alatt repülés lett. Ugyanígy fényképezte a Király utca kereszteződésén átballagó férfit, és ettől a szemszögtől a házak és az ember viszonya meghitt, intim kapcsolattá lényegül át, dacára a forgalomnak, az utca sokszori átalakulásának: valami megnyugtató állandóságról tudósít. Stalter György a Józsefváros sötét bugyraiból színes álmokat varázsol elő, klasszikus portrékat készít a lomok között praktikusan berendezkedő emberekből és a túlélés hőseivé avatja őket pusztán azzal, hogy fölerősíti körülöttük a színeket, harsány, erőteljes, ingergazdag környezetet lát a városi szlömben.
A rendszerváltás árnyoldalai, a változásra kevéssé hajlandó város jelenik meg Vancsó Zoltán lírai fekete-fehér felvételein, a lakótelep lélekpusztító magánya a világhírűvé lett Gárdi Balázs Betondzsungel-sorozatán. Dezső Tamás az Ügető utolsó napjairól csinált drámai erejű fotókat, expresszív stílusa nem csupán az azóta lebontott intézményt, de egy semmivel sem pótolható életformát, apró, de vad örömök és csalódások energiával telített világát is gyászolja. A múlt emlékei villannak fel Kovalovszky Dániel sorozatán is, aki a Csepel Művek lassú pusztulásáról készített finom, meghitt, inkább víziónak, mint valóságnak tűnő fotókat. Az üres fotel és a függönyön átszűrődő utcakép, az elhagyott kultúrteremben érzékelhető sejtések és finom utalások hálója egészen légies, miközben az elmúlás konkrét tényeit és fázisait látjuk.
Új és rögtön hálásnak mutatkozó témát dolgoz fel Sopronyi Gyula: a lakóparkok most alakuló belvilágát fényképezte, a társas magány, a látványos gettó atmoszféráját és szereplőit. Játszótereket a futurisztikus formájú, egyforma háztömbök tövében, falatnyi saját kertrészt, az elkülönülés és a hasonulás fázisait. Simon Márk a budapesti fürdőéletről ad rendkívül karakteres helyzetjelentést, ahol a mikrojelenségek, a fürdés és a testkultúra kötelező kellékei egyfajta bensőséges rituálét testesítenek meg. Hartyáni Norbert a Margitsziget szubkultúrájában Budapest romantikus hajlamát villantja fel, feketébe öltözött ?emós? lányokkal, a lemenő nap csillogásával a Duna hullámain, bringóhintóval és virágzó gyümölcsfával. Kudász Gábor Arion vizionárius fotói pedig egy álomszerű várost mutatnak, ahol minden tárgy önálló életet él, minden lámpafény átjárót jelent egy másik dimenzióba, ahol minden fordítva van: az épülő metró sötét alagútja homályos várospolitikai szándékok jelképe lesz, egy hajléktalan hálózsákja az éjjeli parkban viszont az otthonosságé. Igen, ez a képeslapokról egyáltalán nem ismert világ, ez Budapest.
