Carla van de Puttelaar fotóit mutatja be a Nessim Galéria, egy párizsi galéria anyagából válogatott aktokat. Tompa, manierista színvilágában a női testek földöntúli fénnyel szinte világítanak. Bőrhibák, fáradt hajlatok, a bugyi bevágódása a húsba, melltartócsíkok és szeplők, szemölcsök és horzsolások díszítik Puttelaar modelljeit, és ők összehasonlíthatatlan méltósággal viselik ezeket a jeleket, amelyek csak az övék, csak rajtuk találhatóak meg - mint az egyedi ékszerek.
Többnyire fiatal nőket fényképez, akiknek szépséghibájuk válik ezeken a fotókon bizarr, megkérdőjelezhetetlen szépséggé. Úgy tudja megmutatni egy aszimmetrikus test torzulásait, mintha az volna a legtökéletesebb női forma. Ahogyan a vetkőző modell fenekéről lecsúszik a cipzár, és a húzóka apró tőrként szánt végig a fenékpárnák közötti vonalon, azt minden hímnemű aktfotós, pornógyártó és vállalkozó kedvű szerető megirigyelheti: ez itt maga az erotika, a szépség titkos érintése, a meztelen test egyszeri, fénylő csodája.
Valami mégis elárulja, hogy ezt a gyönyörű, manierista festészet ihlette, finom látványvilágot egy nő alkotta meg: Puttelaar nem leselkedik, hanem nyíltan, sőt büszkén tárja fel a női testet, mintha a sajátjával tenné. Számára a nőiség méltóságot, összeszedett szépséget, itt-ott elvadult, mégis felelősséggel kezelt kincstárat jelent. Nem az igazságot keresi a bőrfelületeken, még ott sem, ahol sebeket, elszíneződéseket, árulkodó nyomokat kutat fel, hanem az élet gazdagságának nagy becsben tartott kincseit. Ezért lebeg halványkék-rózsaszín árnyalatban minden bőrfelület, ezért nem mutatja a vér színét a sebekben: nem a nők sérülékenységére, hanem éppen az erejükre fókuszál, amely az egyediségben, vagyis a hibákban, az eltérésekben rejlik. A szoborszerű alakokon a jellegzetes szeplők, bőrhibák névjegyekké lesznek - ezek különböztetik meg a nőket az egyformára plasztikázott címlaplányoktól, akikről a vakolat és a szilikon minden saját jegyet eltüntet.
Carla van de Puttelaar nem a testekbe zárt sorsok történetét, nem a szépség elérésének útját jeleníti meg. Tartalmukat nézve nem is aktok ezek, hiszen nem az idő egyetlen szeletét rögzítik, hanem műtárgyfotók: az időtlen szépséget helyezik a test foglalatába, amit ki-ki ékszerként visel.
