A dobozokat nem mindig lehet kinyitni. Egyeseket igen, másokat nem, egyesek végig megtartják érinthetetlenségüket mások inkább felfedik titkukat, a bennük felhalmozott rendszert, míg megint mások csak fedelük zártságával kérkednek, és nem lehet hozzájuk közelebb férkőzni. Dobozok a térben, dobozok a síkban, illuzionisztikus valósághűséggel megjátszva a teret, a három dimenziót, csalódáskeltő hűséggel felvetítve a nemlétező árnyékot, hogy azután máskor az objekt élesen elváljon a faltól, keret nélkül, saját autonóm világának határait megteremtve. Szikora Tamás 1943-ban született Nyíregyházán, s míg doboz-festményeivel berendezhette a párizsi Cité des Arts fehérre festett műtermének falait, hosszú utat kellett megtennie nemcsak időben de térben is. A művész hat évet töltött Leningrádban, ahonnan 1968-ban mérnökként jött haza. S életét másodszor kezdte el, ismét a nulláról indulva, mikor már nem egész fiatalon, 1970-ben beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Budapesten. Hat évvel később, 1976-ban kapta meg a festő-szak diplomáját, s azóta alakítja, hallatlan következetességgel, célratöréssel a maga egyéni látásmódját, a maga által behatárolt univerzumot. Ez az univerzum szándékosan redukálódik le néhány tárgyra (dobozra, kockára, fiókos szekrényre vagy kaptárra) s Szikora e tárgyakhoz a nyolcvanas években nagyon ragaszkodik, már nem úgy, mint tárgyakhoz, hanem mint hatalmas, két métert is meghaladó objektekhez. Néray Katalin szavait idézve, aki 1985-ben találkozik először, a művész műtermének padlásán (tekintettel arra, hogy a műteremlakásba már nem fért be) egy ilyen tárggyal: "A rosszul világított padláson megelevenedett a motívum, ez a kétméteres kartonpapír objekt olyan volt, mint egy sci-fi díszlet." (...) Szikora művészetének megvannak a maga hagyományai, gyökerei, forrásai, amelyeket ő maga is vállal és analógiái, amelyekről talán nem is tud. Művészete nem marad elszigetelt a nemzetközi áramlatok sodrásában, megvan a maga helye, funkciója, tradíciója és várható kiteljesedése. Mint magyar festő, egyértelműen kapcsolódik a magyar avantgarde hagyományokhoz, amelyeknek első körvonalait Kassák Lajos, Bortnyik Sándor és a hozzájuk kapcsolódó kör vázolta fel, az 1920-as évek elején. Itt azonban inkább csak alapvető szemléletbeli közösségről, és nem annyira a stiláris rokonságról van szó. Sokkal inkább rokon Szikora a 20-as évek magyar avantgarde-jának egy másik, sokkal kevésbé ismert figurájával: Péri Lászlóval, aki sajátos szintézist teremt a szobrászi-festői és építészeti szemléletmód együtteséből. Péri László közvetlenül a falra akasztható szürke reliefjeit Szikora ugyanúgy nem ismerte, mint szabálytalan alakba kivágott, nagyméretű, geometrikus idomokból kialakított festményeit. Ennek ellenére, a kettőjük közti rokonság meglepő, és Szikorát az egyik legértékesebb, legeredetibb hagyomány részesévé és folytatójává teszi. Természetesen a négyzettől vagy téglalaptól függetlenedő, saját geometrikus törvényeiknek engedelmeskedő képkivágatok nemcsak Périvel hozzák Szikorát kapcsolatba, hanem a kortárs áramlatokhoz sokkal közelebb álló Elsworth Kelly-vel , vagy az ugyancsak nagyon ismert Frank Stellával is. Mindegyikükre egyaránt jellemző a nagyon kötött formákat felhasználó ökonómia, és a külső, kötött formákat megteremtő belső alkotói függetlenség, szabadság. Mindamellett Szikora alapvetően, mégha talán öntudatlanul is, ahhoz ez elsődlegesen közép-európai irányzathoz tartozik, amelyet a magyar műkritikus, Hegyi Lóránd (jelenleg a bécsi XX. Századi Művészet Múzeumának igazgatója) az általa rendezett kiállítás alkalmából ?reduktivizmus?-nak nevezett, Szikora Tamás számára ugyanúgy, mint kelet-közép-európai elődei és kollegái (Henryk Stazewski, Stanislaw Kolibal, Václav Bostík, Zbigniew Gostomski és mások) számára a konstruktivizmus ma is eleven hatóerő és egyfajta támaszpont: az esetlegessel, a múlékonnyal, a látványosan dekoratívval szemben, tartósabb, szilárdabb értékek létrehozatala érdekében. Ehhez a szemlélethez hozzá tartozik a lényegre redukált formavilág, a minden tetszetőségtől mentes színvilág, és kis méretek esetében is érvényesülő monumentalitás, ami különösen a legutóbbi - a kiállításon szereplő - műveknél válik nyilvánvalóvá. A reduktivizmus egyszerre érvényesül a lehatárolt formavilágban és a sajátos színharmóniában. A formákat illetően: a korábbi művekhez képest a mostaniak még letisztultabbaknak, egyszerűbbeknek tűnnek. A táblakép hagyományostól eltérő (többnyire szabálytalan trapéz) formája eleve behatárolja a kompozíciót: ebben a keretben csak igen kevés, és annál inkább hangsúlyozott motívum (geometriai idom) kaphat csak helyet. A háttér vagy egészen sötét, vagy a fa eredeti színét idézi: szürkés, kopott-kék, fáradt-okker vagy esetleg tört-fehér tónusok csak az alapot nyújtják ahhoz, hogy a rajtuk elhelyezett, - belőlük kiugró - nagyméretű formák minél erőteljesebbé, lendületesebbé váljanak. A motívumok racionális elrendezése, szerkezeti tisztaságra, nemcsak festői, hanem túl azon építészeti szemléletről is tanúskodik: a merészen előreugró, teret formáló, szinte megtévesztően plasztikus hatású elemek a húszas évekbeli orosz művészet egyik legfontosabb alakjának, El Lissitzky-nek monumentális - utópisztikus "proun" látomását idézik. Különös módon Szikora, minden reduktivizmusával együtt, bravúrosan tud az illuzionizmussal játszani: szinte megtévesztően kelti fel a festett felületekkel a térbe helyezett dobozok háromdimenziós létének térhatását. Első pillantásra, vagy fotó alapján néha alig lehet eldönteni. Valójában festett síkról vagy valódi térbeli formákról van-e szó? Ez a különös kettősség (amely egyébként annakidején El Lissitzky "proun"-jait is jellemezte) feltehetően a mérnök-művész szemlélet egyéni szintéziséből fakad. Szikora nemcsak festőként alkot, hanem tervezőként is, s noha nem építész, szigorúan architekturális szellemben születnek művei. (...) Ha tipológiát akarnánk felállítani Szikora Tamás alkotásainak sorában, ez a több, apróbb-nagyobb doboz (ház)-elemből felépített kompozíció lenne az egyik típus még ma is. A nagyon finom tónusokban tartott, egymástól alig különböző tört okker-sárgás, halvány-piros színek a sorokba rendeződő, változó nagyságú, változó formájú dobozházak térbeliségét hangsúlyozzák. Az elemek egy képen belül sorozatot alkotnak - sok kicsi részből alakul ki az egység, akárcsak a görögkeleti ikonosztázoknál. Másrészről viszont a több, nagyobb elemből összeillesztett fatáblák vagy olajképek szükségképpen megidézik a trecento oltárképek triptichonjainak, poliptichonjainak szerkezeti sajátságait. A sorozatból álló együttes akkor is megszületik, ha a sorozat egyes darabjai nincsenek összekapcsolva, hanem egymástól kis távolságban felakasztva, s egy nagyobb, lazább egységet alkotva a falon függnek. Ebben az esetben nemcsak a művek külső, szabálytalan formája, hanem a képeken ábrázolt geometrikus formák is ismétlődnek s az ismétlés felerősíti, hangsúlyozza a mondanivalót: egyszerre a képtéren kívül és belül. Egy ilyen, kilenc táblából álló kompozíció ugyanúgy kapcsolódik az ikonosztázhoz, mint a kortárs művészetek legaktuálisabb problematikájához. Bizonyos leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a második típusba olyan művek tartoznak, ahol csak kevés, egy vagy két, de annál hangsúlyozottabb motívum szerepel, s a rész-egész; egy-sok problematika háttérbe szorul. Ezek azok a művek, amelyek legközelebb állnak El Lissitzky, Péri László és a 20-as évek avantgarde szemléletéhez, és talán ezeket lehet a legerőteljesebbeknek, és legeredetiebbeknek tekinteni a mai, kortárs művészet viszonylatában. Kockák - dobozok - házak - emlékművek - épületek: a számos asszociáció nem nyújt mást, mint bizonyos fogódzót Szikora Tamás művészetéhez, amelynek talán éppen az a legfőbb ereje, hogy nem keres fogódzókat, művi összefüggéseket, nem létező szimbolikus tartalmakat. Éppen ellenkezőleg: makacs következetességgel, minden mellébeszélés nélkül csak egyvalamire koncentrál: a síkból kiemelkedő monumentális térbeli formák festői eszközökkel való megteremtésére. Ez a dialógus - a sík és a tér között - már a nyolcvanas években maradandó formát öltött, hogy a kilencvenes években kiteljesedjék, egyértelműbbé, határozottabbá váljék. A továbbiakban várjuk a folytatást. - Részlet Passuth Krisztina 1993-as írásából Megnyitó: 2005. október 17. 18 óra Megnyitja: Beke László művészettörténész Közreműködik: Apáti Miklós József Attila-díjas költő A kiállítás helyszíne: Hamilton - Aulich Art Galéria / 1054 Budapest Aulich u. 5. A kiállítás megtekinthető: 2005. október 17. - november 14. Nyitva tartás: Munkanapokon 7-19 óráig
