Nem tudom nyugodt lélekkel kimondani, hogy fotókiállítást látunk. Zömében ugyan Halas-fotók lógnak a drótokról, szárítócsipesszel, mint egy rendes fotólaborban, és Halas-fotókat vetít egy zümmögő projektor a falra, sőt Halas kinagyított felvételeit látjuk egy-egy rég eltűnt ház nyomáról az ottmaradt tűzfalakon, de mégsem. B.Nagy Anikó kurátor azzal, hogy a néhai műterem emlékét, Halas István fotóit és a kiállítótermet valami közös nagytotálban fogja össze, túlmegy a megszokott műfajokon. A fotókból egy finoman érzelmes időutazás, az enteriőrökből kontrasztos, jól komponált installáció lett, Halas pedig egyszerre kiállító és kiállított, művész és a mű maga. Az a majdnem húsz év, amit pályája kezdetén ebben a műteremben eltöltött, most egy társadalomlélektani térkép origójává vált. Valami olyan sokrétegű halmazzá, ami igazából csak most, a rendszerváltás után húsz évvel értelmeződik igazán, most, amikor már régóta bezárult a műterem kapuja is.
De még ma is egyértelmű - ezt jelzi, hogy a kurátor három fiatal, még nem végzett művészt kért fel, hogy a fotóanyagot továbbdolgozva berendezzék a kiállítótermet, és ők - Boros Lőrinc, Kovács Claudia és Opra Szabó Zsófia - a generációs különbség ellenére is megteremtették a személyesen meg nem élt atmoszférát, innen szemlélve hiteles olvasatot adtak az akkori közeg értelmezéséhez.
