Kudász a nagy mesterek klasszikus fotográfiai iskoláját folytatja. Kompozíciói tiszták, feszesek, a képek szerkezete zárt, nem szorul sem magyarázatra, sem valami kívülről hozzá tapadó poénra. Nincs trükk, az analóg technikával készült fényképen nem igazít utólag digitális utómunka, a színek, formák, arányok adottak, a kép őszintesége nem kétséges.
Mégis, mintha mindegyik fotó egy színpadi jelenet része volna. A valószínűtlen kékben lebegő páracsíkok a parázsló, itt-ott belobbanó szeméttelep fölött, ahogyan a tűz és az alkonyodó ég találkozik, az maga a dráma izgalma.
Ugyanez a kompozíciós feszültség telíti az éjszakai utca nyugalmát, ahogyan a ház kékes sötétbe forduló homlokzatán a hullaszínek között feltűnik egy kivilágított ablak. Az Otthon című fotón egy teljes homlokzati szigetelés alatt álló családi ház vár a befejezésre, egyetlen villanyfény garantálja itt is az életszerűséget a rideg tónusú éjjeli környezetben. Mintha Kudász éjszakái nem is ezen a világon lennének; mintha távolról, egy élettelen bolygóról zúdulnának a városi utcákra.
Kudász olyan jeleneteket lát meg, amelyeknek elemei az emberi kommunikáció szabályai szerint reagálnak egymásra. Nem vetít idegen tartalmakat a képbe, hanem előhívja belőlük a szemlélő, a fotós és a képnéző analóg tudattartalmait, meglátja a képben a szubjektumot.
Sőt nem csak felmutatja, hanem rá is kérdez. Egyetlen eszköze, a mesterséges fény, segít ebben a kiemelésben, a hangsúlyok kijelölésében. A meleg színnel körülrajzolt éjszakai pad úgy lebeg a semmiben, mintha valami emlékfoszlány volna, az alulról megvilágított, sűrű indákkal benőtt ösvény misztikus labirintusnak tűnik, az indák között örvények fenyegetnek: a barokk "világszínház" ölt testet ezeken a XXI. századi városi tájakon.
Embert nem is látunk. De a tárgyak, a szuterénben felhalmozódott biciklironcsok, a város különös fényekbe öltözött, átlényegült részletei a megfigyelő tudatát tükrözik. A részletek precíz tárgyilagossága egyenértékűnek mutat szépséget és csúfságot, és mindkettőt a pusztulás, az értékvesztés, az entrópia körébe utalja. Az entrópia pedig nem az időben működik, mint a természeti folyamatoknál, hanem a tudatban: abban a pillanatban kezdődik, amikor a fotós megtalálja a látványt, a gomb elkattan, a kép kiszakad az időből és örökre megáll.
