Érzékek színpada

Az installációtól a fotón át a grafikai jelig mindent bevon Babinszky Csilla, hogy ezt a meglehetősen heterogén anyagot egybegyúrja. A művek között olvasható, hosszúra nyúlt magyarázat a művész tollából kevés támpontot ad a közelítéshez, noha több képhez is ad értelmezési javaslatokat, mégis inkább kevesebb, mint több. A néző akkor jut dűlőre egy kompakt vizuális világgal, ha képes a maga eszközeivel olvasni a jeleket. Beleun a sorvezetőbe, ücsörög egy sort az ablakpárkányon és csak néz. Mit lát?

A poharakból épült pohár mellett és a bejárat melletti falon lát néhány 1920-as évek modorában készült, sárgás tónusú kinagyított fotót, melyeken félmeztelen dívák lapos pillantásokkal jelzik a kétértelműt, leendő családanyák a leendő családapával évődnek a biciklin vagy a kanapén. A testek változók, de az arc mindegyiknél azonos, egy fiatal nő arca. Ha a kisméretű fotón látott akt megfordulna a fák között, alighanem ő is ezt az arcot viselné. De nem fordul meg, feje fölött a fekete-fehér képen a faágak végén piros szín ég, ahogyan a másik fekete-fehér fotón lépkedő kislány ruhája is piros. A fotók mögötti teret rajzok és festmények uralják, dévaj angyalfélék és táncoló-repülő franciás nőcskék, egy piros születésnapi tortát szív magába a kavargó erő, egy kútból vér fakad, angyalfejek fújják a szelet, erotikusan felnyíló rózsák és katéterben végződő vérvörös szívek virrasztanak hiába az orvosi műszerek között.

A néző ül és tudván tudja, hogy mindjárt összeáll a kép, megnyílik előtte a tipikusan női érzékenységgel körüljárt lényeg, de még vár, hátradől, ráér. Arra gondol, hogy talán Frida Kahlo képeiből ismerős az a rémületes őszinteség, ami a megfestett rózsából, az ollóval elszorított szívből árad. Arra is, hogy a fehér falakról milyen erővel virít a vér színe, miközben a pohár-műből szétárad a megvilágított bor bíborfénye. Ott üldögél egyedül, mintha csak ő látná ezt a teret, mintha csak ő kapta volna ezt az érzékekre ható élményt, amiről tudja, hogy így együtt egy szellemi építmény volna, de neki csak, ha ez csaknak mondható, maga az emberi kapcsolatok kuszasága, a jelek bezáródása, a kudarcba fúló állandó értelmezési kényszer helyett a megélés bizonyossága.