Fátyol mögött

Képző

Pályája elején, a '60-as években a popzene sztárjait fotózta, Bob Dylant, Jimi Hendrixet, a Rolling Stonest, extrovertált nyugati különcöket, akik teljes nyilvánosság előtt élték a celebek életét, tépték a gitárt és hergelték a fiatalokat.  1970 táján, a hippikorszak gyermekeként Peter Sanders is nekivágott az ismeretlennek, Indiába ment, spirituális megvilágosodást keresett. És amikor fotósként megszerezte azt a ritka engedélyt, hogy végigfényképezhesse az évente egyszer megtett iszlám zarándokút rituáléit, már nem volt kérdés, hogy az iszlámot választja. Megtért és kamerával a kezében eljutott a mekkai Kába-kőhöz, fotói a legnagyobb magazinokban jöttek le. Híres lett a sorozattal, és ezzel kinyílt előtte egy addig majdnem teljesen zárt kapu: a nyugati világ muzulmán kolóniáit fotózhatta.

 
A MakettLabor kiállítótermében nehéz úgy mászkálni a kinagyított felvételek között, hogy az ember ne nézzen minduntalan egy átható zöld szempárba. A tekintet tulajdonosa egy vidám, szelíd arcú fiatal színésznő, fejkendőjén a brit zászló színei pompáznak. Nyílt, kíváncsi, és közben magát is megmutató arckifejezéssel bámul a kamerába, mint aki saját szépségének titkát a másságban fogalmazza meg. Ezt a másságot hordozza a képeken a híres etoni muszlim kollégium diákjairól készült csoportkép és a tudós portréja is, aki a Koránnak és Shakespeare-nek egyformán avatott magyarázója. A kedvencem Sanders sorozatából az a felvétel lett, amelyen egy csadorba öltözött, lepleiben gyakorlatilag teljesen eltűnő nőalak sminkel egy nyugati lányt. A sminkmester, aki saját arcából egy villanást sem mutat.
 

Sanders fotói meglehetős egyoldalúsággal kezelik a kiállítás címében ígért "integráció művészetét", az iszlám kiválóságok mellett nem szerepelnek az elfogadásra hiába váró muzulmán bevándorlók ezrei. És ezen nem segít a társkiállításként tálalt anyag sem, noha Bérczi Zsófia performansz-fotói drámai mozzanatokban beszélnek a muzulmán nők életéről. A sorozat feltűnően erős, a szélben hajladozó fekete köpenyes asszonyok tánca megért volna egy önálló kiállítást, hiszen a téma csak felületén érintkezik Sandersével: itt az iszlám csak atmoszférateremtő közeg a női lét kérdéseinek hátterében.