Műfajában a képek egy része valóban natura morta, konyhaasztalról, szobarészletből lopott elmélkedés, de a kompozíciók, a képelemek szervezése nagyon távol áll attól. Inkább Bosch szürrealisztikus vízióit vagy a futuristák szétrobbanó, vákuumba száguldó absztrakt elemeit idézik a szövevényes tárgy-láncolatok, a fogókkal egymáshoz szorított tárgyak, a hol lebegő, hol egyensúlyozó, mindenféle fizikai törvényszerűséget kijátszó pozíciók.
Kupcsik realisztikus festői módszere minden pillanatban átértelmeződik, kérdőjelet kap. A valós tér, a valós tárgyak mintha egy számítógépes felületen felkínált, virtuális létbe lépnének át, miközben persze megmaradnak konyhai mérlegnek és hámozott citromnak. De ugyanígy geometria és emberi cselekvés, ideák és hétköznapok ütközéspontjainak is felfoghatók, mert a harapásnyomot viselő alma inkább kocka, mint kerek, a tárgyak íve furcsán egymásba hajol, mások természetellenes helyzetben folytatják egymást. Egy ülőgarnitúra köré lágy fakeret simul, de az öblében minden kicsit megbillent: a székek, a létra, a felborult ülőke nem egy térben van, csak egymás mellett léteznek, de a magasságuk, a súlyuk, tömegeik nem illenek össze, elcsúszik az egész perspektíva is körülöttük, álomszerűen megfogalmazott világban járunk.
A csendéletre jellemző felszíni nyugalom azonban minden képet meghatároz. Még az úgynevezett városi életképeket is, melyeket Kupcsik egy-egy kiemelt logisztikai helyszín, metróépítés, intermodális csomópont közül választ ki. Itt a terepasztal-atmoszféra még erősebb. Több képen ugyanaz a két szürke és egy zöld autó, a sárga vagy piros toronydaruk jelentik a készletelemeket, mintha meghatározott számuk egy számítógépes játék adottságaira épülne. A városi teret ugyanúgy felbontja a kompozíció, síkokra, barlangokra, geometriai és statikai szempontokból elkülöníthető rétegekre tagolja, mint a szobai vagy konyhai csendéleteket, de ezek is furcsa viszonyban állnak egymással. Nem tudni, melyik elem reális és melyik kicsinyített, mi a helyzet és mi referencia, játék, álom.
A valós térélménybe minduntalan belejátszik a reálison túli, a kapcsolódásokat nehéz átlátni. A tárgyak hol vetnek árnyékot, hol nem, a tér nem ad otthonos megnyugvást, mindenütt valami virtuális térben élő törvényszerűség uralkodik, ami a valós térrel inkább csak játszik, fenyegeti. Ez a koncentrált kifejezés, a térélmény sugárzó hatása Kupcsikot nemzedéke egyik legizgalmasabb festőjévé avatja.
