Bár nem mozgok otthonosan a tapasztalati valóságtól alapjaiban eltérő fantasyben, a Dlöf alkonya magával ragadott. Felfedeztem ugyan a legnépszerű alapművekre tett utalásokat, de sok tekintetben beavató jellegű könyv lett számomra. Vajon a célközönségének is?
Juhász Kristóf (ITT olvasható) kritikájában már rámutatott, hogy az észak-európai mitológiai lényeket szerepeltető Tolkien küldetéses történetei és Lovecraft poszthumán világa mellett a gyerekirodalomból Otfried Preußler sötét meséje, a Krabat a Fekete Malomban is Bartók Imre fantasyszüzsére épített ifjúsági regényének környezetébe tartozik. Az emberi nézőpontot félretevő alaphelyzet miatt Cixin Liu idei sikerkönyvét, A háromtest-problémát is felidézi. Az anagrammatikus – Karinthy szavával „sátidrof” jellegű, vagyis visszafelé olvasott – földrajzi név emlékeztet arra, hogy bár eltérő univerzumban járunk, a földi valóság tapasztalatait nem tudjuk figyelmen kívül hagyni.
Ki lehet az implikált olvasója egy alsó korhatárral megjelölt, de a műfaji besorolás miatt valójában felülről behatárolt könyvnek? Mennyire szükségesek az előzetes irodalmi, filozófiai fogalmi ismeretek a minél teljesebb megértéshez? A fantasyben jártas olvasó számára ismert elemeket mozgató, lektűrkeretbe ágyazott szöveg alkalmas lehet-e műfaji bevezetésnek, miközben reflektáltan lebegteti saját komolyan vehetőségét?
A fiataloknak szánt hazai alkotásokban az ember nélküli univerzumok megjelenítése nem elterjedt. Inkább a kortársi környezetben játszódó és a tizenévesek számára fontos problémákat feldolgozó szövegek jellemzőek. Még akkor is a gyerek- és felnőttkor határán önmagukat kereső szereplőkkel találkozunk, ha a képzelet alternatív valóságaiba kirándulunk. A varázslók és tündérek mesevilágában vagy az időutazós sci-fikben a gyerekeknek kell megküzdeniük a kihívásokkal.
A szelíd, vegetáriánus és kisebbrendűségi érzésével a háttérben maradó ork a termetükhöz képest nagy feladattal megbízott hobbitokra emlékeztet. A mély filozófiai gondolatokat hordozó termetes troll-lány feltűnően keveset eszik, mint egy testképzavaros csitri, miközben talányos zen jellegű aforizmákkal felel a leghétköznapibb kérdésekre is, azt sugallva, hogy hagyományból eredő bölcsessége mélyen gyökerezik. A fajtájára jellemzően mindenki mást megvető elf légiesen könnyű ugyan, de sztoikusan fölényes gőgje mellett csak nyers húst fogyaszt. A három egymást kiegészítő adottságú lénytől hiába is várnánk a világ megmentésének klasszikus hőstettét. A rejtélyes hordák által fenyegetett és folyamatosan pusztított világról hamar kiderül, hogy menthetetlen.
Az ógörög hangzásához hasonló „eredeti” nyelven felidézett elf költemények nyelvét a csattanóként váratlanul bekövetkező befejezésben maga Leynore, az elf „leplezi le”. A kincsként hordott könyvben pedig nem egyszerűen visszacseng egy ókori sztoikus alapszöveg, hanem kiderül, hogy valóban Seneca Vigasztalásait őrzi. Mindhárom lény a saját kultúrájának könyvben őrzött, ősi írott világában lel vigasztalást, létrehozva egy emberire emlékeztető szellemi környezetet, amelyre az idézett szövegrészletek stílusa legtöbbször parodisztikusan utal, Coelho-szerű közhelyekkel. „Nem te zuhansz – a világ emelkedik” – tartja a troll közmondás (143); „a legjobb sem jobb a jónál” – mondják északon (192); „a gyapjaslepke is lecsücsül olykor, ha elfárad” – írta Ippoh-Tvar a Tavaszi zsengékben (113). A viszonylagosság aforizmái mellett az erkölcs végletekig egyszerűsített parancsai is előfordulnak: „tégy úgy, mintha gyerekek figyelnének” (59). A szerzőkkel és címekkel megjelölt irodalmi művek mögött egymás mellett élő évezredes kultúrák sejlenek fel. A különféle lények technológiai fejlettséget nélkülöző, egyszerű életmódjuk mellett bámulatosan gazdag történelmi múltat tudhatnak maguk mögött. Kimondatlanul is sejtjük, hogy fajuk utolsó egyedeiként válnak egy korszak elmúlásának tanúivá.
A barátsághoz hasonló szoros egymásrautaltság bemutatása emlékeztet az emberi nézőpontra, amely mellett Bartók Imre prózájára jellemző erős líraiság képviseli az emelkedett regisztert.
A nyelvi lelemény a szókincs szintjén is megjelenik. Bartók Imre az általa teremtett világban Dániel András elhagyatott rétjének névadási módját használja. Dlöf faunája és flórája az apokaliptikus hangulathoz kevéssé illő, az állati és növényi jelleget vegyítő jelzős szerkezetekből és összetett szavakból épül fel, mint a ködnyúl, a cseresznyekutya, a szeláfmókus, a zsírgomba, a gőgösfüge vagy a pintyőkelevél, bár közülük néhány még akár mifelénk is létezhetne, akár a pézsmaszarvas. A veszteségekkel nehezített körülmények között életben maradásukért küzdő főhősök sorsa a szöveget komikussá varázsoló fordulatai miatt nem vehető komolyan. Különösen azon a ponton, mikor a csúcsos fülű elf egy kis szerkentyűvel hegyezi a fülét a szó fizikai értelmében. Végig bizonytalanok vagyunk abban, mennyire tudunk azonosulni bármelyikükkel. Ha a jó műalkotás egyik fő ismérve, hogy dialógusba vonja az ábrázolt világot és a hordozó közeget a befogadói attitűddel, akkor Bartók Imre Dlöf alkonya című regénye akár remekmű is lehet. Az állandóan mozgásban tartott kritikai olvasat mégis fenntartja annak gyanúját, hogy a három túlélő főszereplő összefonódó útjának követése közben egyfajta szerzői játék kísérleti alanya az olvasó.
Bár nem irodalmi tény, a Bartók Imréről készült hivatalos fényképek komorságához képest a Dlöf alkonya bemutatója idején készült fotókon látunk először mosolyt a szerző arcán. Mintha előre élvezné a hatást. De azt is el tudom képzelni, hogy írás közben is derült a szöveg groteszk komikumán.
