Beszélnünk kell a problémás fiatalokról még akkor is, ha nem könnyű

Az önéletrajzi ihletésű Blue Heron középpontjában egy nyolcéves kislány, Sarah és családja áll, akik a kilencvenes évek végén Kanadába, a Vancouver-szigetre költöznek. Lehetne ez egy reményteljes új kezdet, ám egyre baljósabb dolgok történnek, amelyeknek origója a család legidősebb gyermeke, Jeremy. A hattagú magyar család életét a tizennégy éves Jeremy (Edik Beddoes) igencsak megkeseríti a sorozatos bolti lopásokkal és indokolatlanul dacos, nem tudni, mi ellen lázadó, antiszociális viselkedésével. Lassan a rendőrség is tehetetlen a fiúval szemben, édesanyja (Réti Iringó) pedig kétségbeesetten kutat valamiféle terápiás megoldás után, mindhiába. A cselekmények a legkisebb lány, Sasha (Eylul Guven) szemén keresztül bontakoznak ki.

A kortárs filmművészet előszeretettel foglalkozik a problémás gyerekek témájával, és noha saját zsánernek még nem lehet nevezni, de szépen sorakoznak azok a filmek az elmúlt néhány évből, amelyek a társadalmi-rendszerszintű hiányosságokra, a szociális háló vagy a túlterhelt családok és iskolarendszer hibáira, esetleg a közösségi média veszélyeire mutatnak rá. Ilyen volt például a német Tanári szoba, az amerikai Beszélnünk kell Kevinről, a norvég Armand, vagy a megjelenése után instant diskurzusteremtő Kamaszok című brit sorozat. 

Jeremy lázadása és elveszettsége onnan eredeztethető, hogy kisebb testvéreivel ellentétben őt sokkal rosszabbul érintette kamaszként a költözés, és az alkalmazkodás is sokkalta nehezebb a számára. Különféle életképeken keresztül látjuk a család működését, azonban egyre inkább feltűnik a kommunikáció hiánya és a kimondatlan kérdések is egyre sokasodnak. Ez egyébként a filmnek sem tesz jót, mivel a kimondatlanság, a sejtetés Wells említett filmjében ugyan remekül működött, azonban a Blue Heronban túl soknak mutatkozik a szimbolika – legalábbis az alkotás kezdeti szakaszában.

Réti Iringó és Tompa Ádám megtestesítik a szép lassan összeroppanó, majd saját magát hibáztató szülőpárost, míg a problémás Jeremyt alakító, egyébként amatőr színész, Edik Beddoes alakítása egyszerre ébreszt empátiát törékenységével, és tud borzasztó idegesítővé válni a következő pillanatban. Romvary az első vetítések egyike utáni közönségtalálkozón egyébként azt is elárulta, a kamerát mindig próbálta a lehető legtávolabb elhelyezni a gyerekszínészektől, akik ezáltal szabadabban tudták kifejezni magukat.

A film legszebb képei Terrence Malick képi világára és szimbolikájára hajaznak: amikor a gyerekek játékát a fény-árnyék játék, a víz csillogása vagy a szél keretezi.

A VHS-kazetták és a kerti slag, az aszfaltra rajzolt ugróiskola és a felfújható ugrálóvár mind-mind a néző érzelmeire hatnak, ahogy visszaidézik saját gyermekkorának gondtalan, dinnyeillatú szabadságát.

Sophy Romvari tapasztalt terápiás szakemberként próbál élve boncolni: a film egy pontján kiszakít minket az idilli tengerparti tájban való vergődésből, és egy időugrással megérkezünk a jelenbe, ahol már pszichológusok segítségével tárgyalja a múlt kérdéseit. Érdekesség, hogy ezt a jelenetet valódi szakemberekkel vették fel, így még erősebb kontrasztot alkot a film első részében tapasztalt álomszerű, érzékeny és emlékeken alapuló narratívával. Rávilágít a szociális ellátórendszer működésének sötét foltjaira és családokat megnyomorító hiányosságaira.

Míg a Volt egyszer egy nyár vagy akár például Steven Spielberg Fabelman családja is önéletrajzi ihletésű, nosztalgikus elemekkel és olykor titkokkal szőtt eredettörténet, amelyben a művész saját gyerekkorát próbálja értelmezni, az mindhárom történetben közös, hogy erre a gyerekkorra hangsúlyosan rányomta a bélyegét egy-egy labilis családtag. A Volt egyszer egy nyárban ez az apa, A Fabelman családban az anya, a Blue Heronban pedig a legidősebb fiútestvér. Sophy Romvari megpróbálja felhívni a figyelmet arra, hogy beszéljünk ezekről a sebekről, még akkor is, ha nem feltétlenül vagyunk képesek megfogalmazni az érzéseinket – és még ha adott esetben a társadalom sem siet a segítségünkre.