Charli XCX, az Interpol és a The Smiths is a szembenézést választja: friss lemezeket hallgattunk

A parkett angyala

Charlie XCX hetedik albumának, a Music, Fashion, Filmnek a borítóján olyan alkotók szerepelnek, akik valószínűleg nem hallgatnak klubpopot, és talán nem is izgatja őket a „poplátnok” díva két évvel ezelőtti Brat című sikeralbuma, ami akkorát futott, hogy még Kamala Harris is felhasználta a 2024-es elnökválasztási kampányában. A sajátos, diszkóbalesetként is felfogható 2026-os album coverén az avantgard rock egyik legnagyobb kísérletezője, a Velvet Underground legendás zenésze John Cale, a Taxisofőr, az Aljas utcák és még számos kultikus film rendezője, Martin Scorsese és Marc Jacobs divattervező, a Louis Vuitton egykori kreatívigazgatója látható egy képen.

Marilyn Monroe és Arthur Miller házassága is izgalmasnak tűnt, ahogy az alternatív ikon Nick Cave és a diszkónagyasszony Kyle Minouge kettőse a Where The Wild Roses Grow című ballada is. Ugyanakkor Charli nem viccel. Ha Martin Scorsese nem is, de David Cronenberg, a Crash (Ütközések) rendezője igen, egy monológot hallunk tőle az album utolsó számában.

Ahogy az énekesnő számára fontos volt, hogy egy diszkóesszében fejtse ki a halál, a sztárság, a test, az identitás és a halhatatlanság kérdéseit, úgy mindez fontos volt a kanadai rendező számára is, gondoljunk csak a Crashre, ami – milyen meglepő – Charli 2022-es lemezének is a címe. A Brat után ugyanis úgy érezte, hogy elveszítette a személyiségét, és egy zöld színű termékké vált, ezért aztán a Music, Fashion, Film már arról szól, hogy ki található Charli XCX perszónája mögött.  

A No One Lasts Forever végén egy Charli és Cronenberg között folytatott körülbelül egyórás beszélgetésből hallhatunk egy részletet. Ebben a spoken-word outróban arról beszél a rendező, hogy nincs hatalma a művészet felett, így az sem tudható, hogy karrierje fennmarad-e halála után.

A Brat megjelenése után virulens trend lett a pisztáciazöld szín és az album metamarketingje, a Brat Summer, kikiáltották az 2020-as évek legjobb partilemezének. Most viszont már nem a gyöngyházfényű szintetizátoroké a főszerep, hanem a rockgitároké és a zajos hyperpopé. A Music, Fashion, Film nem egy táncorientált poplemez, nem is lett Brat 2. Charli arról énekel a Rock Music című dalban, hogy azt hiszem, a táncparkett halott, úgyhogy most rockzenét csinálunk.

Madonnát ez annyira felháborította, hogy ezt kommentelte: Ha halottnak érzed a táncparkettet, talán rossz zenét játszol. Nos, a Music, Fashion, Film nem rossz, és valóban rockosabb, mint bármi, amit korábban Charli csinált, ugyanakkor tele van a már megszokott manipulált éneksávokkal és elektronikus megoldásokkal. Ebben a dalban arról énekel, hogy a turnéja során annyit rázta a fejét, hogy idegkárosodást szenvedett. A legjobban akkor járunk tehát, ha a Music, Fashion, Filmre a lábunkat rázzuk.

Tükör által homályosan

Azt mondja Jean Baudrillard, hogy a tükör lezárja a teret, feltételezi a falat, és visszairányít bennünket a középpont felé. És ez különösen igaz, ha egy hatalmas, egytonnás tükörről van szó, amit megidéz az Interpol This Mirror Weighs a Ton című új albumán. Az album is úgy működik, mint egy tükör, ami arra kényszerít minket, hogy szembenézzünk magunkkal.

A zenekar csak annyit változtat az eddig megszokott hangzásán, hogy a minimalista, lassan építkező alapstruktúrákra némileg finomabb textúrák kerültek, és olyan hangszerek kaptak helyet, mint a hegedű, a fuvola, a xilofon, az akusztikus gitár, a klasszikus zongora. Sőt hallhatunk női vokált is, miközben az albumon végig ott pulzál – szintén csak nagyon finoman – az elektronika is. Mindezek ellenére a rajongókban maradt némi hiány, ugyanis hiába lett ez a leggazdagabban hangszerelt, talán leginkább artisztikus lemeze Paul Banks zenekarának, az igazán nagy slágerek, az olyanok, mint az Evil, a PDA, a Slow Hands, a C'mere, a The Heinrich Maneuver és a Not Even Jail hiányoznak a repertoárról. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az albumon is vannak jól sikerült dinamikus felvételek, ott van például a See Out Loud, a Wake Up és a Wings On Fire is.  

A nagy kérdés az, hogy a klasszikus első három lemez – Turn on the Bright Lights (2002), Antics (2004) és a Our Love to Admire (2007) – után érdemes-e beszerezni a közel harmincéves zenekar többi albumát is. Persze a válaszunk határozottan az, hogy igen. Mert van, aki az El pintort (2014) is a klasszikusok közé sorolja, és mennél később lépett be valaki a rajongói klubba, annál inkább képes elszakadni az aranykor albumaitól.

2026-ban az Interpol hazatért New Yorkba, a szülővárosukba, hogy a Dia Lupával, Miley Cyrusszal és Billie Ellish-sal dolgozó sztárproducer, Andrew Wyatt stúdiójában dolgozzanak, aki nemcsak a sound design felelőse volt, de ő játszotta fel a szintetizátorszólamokat is. (Ez azért is lehet meglepő, mert Brandon Curtis, a zenekar régóta turnézó billentyűse – ahogy Brad Truax turné-basszusgitáros is – hivatalosan is az Interpol tagja lett.)

Ahogy az várható volt, a bevált recepten nem változtattak, maradtak a monokróm, szemcsés hatású posztpunk atmoszférák, és talán még teltebb lett Paul Banks baritonja, miközben az volt a levegőben – talán New York szelleme miatt is –, hogy a zenekar most készíti el nagy visszatérő albumát. Ezt látszott igazolni az is, hogy a turnékon basszusgitározó Brad Truax hivatalos zenekari tag lett, akinek a játékától sokkal feszesebb lett a lemez.

Wyatt alapvetően csak díszítőelemeket hoz a hangzásba. Hiába hallunk itt-ott popos, lüktető elektronikát (See Out Loud), nem történik semmi radikális váltás, olyan, mint mondjuk a dance felé kilengő Killers vagy az elektropopot beépítő Editors esetében. És talán mindenkinek jobb ez így. Állítólag 21 gramm a lélek súlya, az Interpol tükre pedig egytonnás. De hogy milyen súlya van az életműben a This Mirror Weighs A Tonnak? Nos, hajlanánk arra, hogy a kétezres évek első három klasszikus albuma után jön egy képzeletbeli rangsorban.

Egy kettétépett fénykép összeillesztése

Alig két hónapja járt Budapesten Morrissey, hogy bemutassa a Make-Up Is a Lie című albumát, a turnéja szilveszter napján ér véget Brüsszelben. Bizonyára az is a promóció része, hogy újra és újra nekimegy volt zenésztársának, a Smith egykori zseniális gitárosának, Johnny Marrnak, pedig nélküle Morrissey dalszövegei – akármilyen jók is – csak maximum néhány ezer példányos verseskönyvben kaptak volna helyet, Marr gitártémái, a dalstruktúrái voltak a vivőanyagok. Morrissey dalszövegeit, az albumok artworkjeit Marr mozgatta be, a dalokat az ő gitárja lőtte ki a slágerlistákra. Amikor a Best… I. (1992. augusztus 17.) és a Best…II. (november 2-án) megjelent, már közel úgy utálták egymást, mint napjainkban, amikor 34 év után remaszterizálva újra megjelent e két válogatás, ami valójában egy. Már csak azért is, mert a két albumcover egyetlen fotónak a két részlete. A Biker Couple című 1961-es képet Dennis Hopper készítette, akiből csak később lett híres színész.

És persze annyira pazar a szelekció, hogy azt tesszük, amit mindenki: nem veszünk tudomást arról, hogy Morrissey-nek konfliktusa van Marr-ral, és az egész világgal, hanem átadjuk magunkat a The Smiths nagy hatású és egyben kifogástalan életművének. És nemcsak a cicaharcot hagyjuk figyelmen kívül, hanem azt is, hogy a kiadvány nem más, mint a kiadó részéről egy afféle gyors költségcsökkentés, ugyanis a WEA – ma a Warner része – 1992 elején szerezte meg a The Smiths teljes katalógusát, és gyorsan ki is adott egy válogatást. Hogy kereskedelmi szempontból milyen jó döntésnek bizonyult a deal, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Best…I. első lett a z Egyesült Királyság albumlistáján.

És bár a The Smithsnek voltak már kompilációs kiadványai, sőt egy válogatásként is felfogható koncertlemeze is (Rank, 1988), mégis a Best…I-II. lett a zenekar hivatalos válogatása. És mindenképpen a Best…-válogatások mellett szól, hogy számos olyan dalt szerepeltetnek, amelyek csak kislemezeken voltak korábban hozzáférhetők.

Az öt évig létező The Smiths négy hagyományos sorlemezt készített – The Smiths (1984) Meat Is Murder (1985), The Queen Is Dead (1986), Strangeways, Here We Come (1987) –, de számos kislemezt is, olyanokat, amelyek listás dalok lettek, de nem kerültek föl az albumokra, csak egy-egy évet összefoglaló korábbi kompilációkra (Hatful of Hollow, The World Won't Listen). Szóval, aki indie-diszkózni szeretne, annak itt egy jó ízlésű kollekció, olyan dalokkal, mint a This Charming Man, a How Soon Is Now?, a Hand in Glove, a Some Girls Are Bigger Than Others…

Nyitóképen Charli XCX. Fotó: Suzanne Cordeiro/AFP