A Budapest Park jelnyelvi tolmácsai a zene lüktetését is átadják

A koncerteken a jelnyelvi tolmács munkája érzékenyíti a szélesebb közönséget is? Vannak információk arról, hogy van, aki megtanul egy-egy jelet?

Józsa Kata: Amikor egy jelnyelvet nem ismerő fiatal látja koncerten a munkánkat, könnyebben tud kapcsolódni a jelnyelvhez, és igen, akár egy-egy jelet el is leshet. A könnyebb kapcsolódás a zenének is köszönhető. Eleve egy nyitott, befogadó állapotban van a közönség a koncerten, és ha ismeri a dalt, a látott jelnyelvi infók többet adnak nekik vizuálisan, mint amikor egy sajtótájékoztatón látják a jelnyelvi tolmács fordítását. Ugyanakkor a jelnyelv elsajátítása nélkül ez megmaradhat olyan szinten, mintha egy idegen nyelvből hallás alapján néhány szót próbálnánk használni. Ha elutazom egy kis országba, és köszönök az adott nyelven, gesztusnak szuper, de ettől még nem tudok beszélgetni a helyiekkel.

És biztatunk mindenkit, hogy akár egy koncerttolmácsolás után iratkozzon be jelnyelvi tanfolyamra! A magyar jelnyelv egy önálló nyelv, megvan a saját grammatikája, a hangzó nyelvtől eltérő nyelvi szabályai, eltérő eszköztára. Így például a dalok esetében sem szó szerint fordítás történik, hanem a jelnyelv struktúrájához igazodó.

Az érzékenyítés valóban jobban megvalósul, a koncerten és a koncertről készült tartalmainkra is sok pozitív visszajelzést kapunk a többségi társadalomtól. 2018 óta rendszeresen tolmácsolunk koncerteken, és az elejétől fogva pozitívak voltak a reakciók. Mind a siket közösség, mind a hallók számára ez kezdetben szokatlan volt, de mára már értik, ismerik. Az EFOTT-nak ebben úttörő szerepe volt, 2018 óta minden évben és egyre több koncertet tolmácsolunk ott, úgy, hogy a koncertek előtt jelnyelven információkat teszünk közzé.

Zólyomi Nikolett: Ha „csak” érzékenyíteni sikerül a közönséget, már megvagyunk. Ezek jó alkalmak arra, hogy szórakoztató és nyitott közegben tudjunk megjelenni, sok ember előtt. Volt egy olyan tolmácsolt koncert, ahol egy kollégám dolgozott, én pedig elvittem a barátaimat a koncertre. Tőlük olyan visszajelzések jöttek, hogy a jelnyelvi tolmács hozzáadott a produkcióhoz, adott egy pluszhangulatot, vizuálisan is feldobta az egészet. Volt olyan visszajelzés is, hogy egy-egy szó vagy kifejezés milyen látványos tud lenni. Nem feltétlenül tanulnak meg jelnyelvi jeleket, de a produkció során felfedeznek olyanokat, amelyek különösen látványosak vagy érdekesek számukra.

A közösségi médiában viszont sajnos sok olyan videóval lehet találkozni, amelyekben valaki egy dalból egy-egy részletet „eljelel”, de valójában nincs mögötte az a jelnyelvi tudás és fordítói gondolkodás, ami egy dal adaptációjához szükséges. Azzal önmagában nincs baj, ha valakit megihlet egy ilyen videó, megtetszik neki a jelnyelv, és érdeklődni kezd. A probléma akkor van, amikor valaki egy már elkészült fordítást egyszerűen megtanul és saját tartalomként használ, főleg, ha egyértelműen felismerhető, hogy egy kolléga konkrét megoldásait másolja.

Egy dal jelnyelvi adaptációja mögött rengeteg gondolkodás, nyelvi döntés, zenei és előadói szempont van, és minden tolmács a saját eszközeivel, saját értelmezésével dolgozik. Az igazán jó irány az, ha ezek a tartalmak nem egy pár másodperces utánzások, hanem valódi kíváncsiság a jelnyelv és a siket közösség iránt.

Amikor egy koncerten nem értjük jól, hogy mit hallunk a színpadról, azt hogyan jelzitek?

J. K.: Mindent úgy fordítunk, ahogy elhangzik, ez koncertektől független helyzetben is így van. A szöveges tartalom mellett átadjuk a hangsúlyokat, a beszélő stílusát is, és igen, azt is, ha nem hallható.

Így például egy közönségénekeltetős résznél is tud tovább menni a jelnyelvi adaptáció, pedig a mikrofonból nem hangzik el a dalszöveg, hiszen itt a szándék, hogy a közönség részeként a siket résztvevők is tudják, hol tart a dal – és akár énekeljenek együtt ők is. De ha technikai hiba miatt nem hallható, ha elmegy a hang, ha a felkonferálás nem érthető, akkor azt fordítjuk – és ezzel valósul meg az egyenlő esélyű hozzáférés, hiszen a közönségben a hallók is pont annyira nem hallanak semmit épp akkor.

Technikailag az egy kicsit más, amikor fülmonitorból dolgozunk – ez jellemzően színpadon van, amikor minden hang kifelé megy, és már a kontroll-ládák sem jellemzőek, a zenészek 99 százaléka fülmonitorral dolgozik a színpadon, így erre nekünk is szükségünk van, hogy követni tudjuk a koncertet. Ezeket előre leegyeztetjük. Mivel a dalokra készülnünk kell, a setlist  korábban eljut hozzánk, tehát nem az eseményen tudják meg, hogy ott leszünk, ezek egyre természetesebbek a zeneipari dolgozónak, és azt is tudják, hogy szükségünk van például a sötétedés után fix fényre.

Van valamiféle szabálykönyve annak, hogy mennyi érzelmet lehet belevinni a tolmácsolásba?

J. K.: Ez magából a jelnyelvből fakad, ami vizuális nyelv, az eszköztárában van mimika és térhasználat is. Természetesen a zene lüktetését is vizuálisan adjuk át, nem csak a szöveg az érdekes. A saját felvételeinkből mi is rengeteget tanulunk, ahogy egymástól is. Nem véletlenül csapatban gondolkozunk. Az algoritmusoknak is sokat köszönhetünk, rengeteg külföldi tartalmat hoz elénk bármely social felület, amelyek nagyon jó inspirációk lehetnek.

Z. N.: Szerintem mindenki annyi érzelmet visz bele, amennyi saját magában van az adott szöveghez, ritmushoz, dallamhoz. A fordítás során a saját tapasztalatainkból, érzéseinkből, élethelyzeteinkből is táplálkozunk. Ehhez pluszt ad az élő közeg, a közönség reakciói és a koncert hangulata. Ezért is fontos, hogy ne csak nyelvi szinten gondolkodjunk egy dalról, hanem előadóként is kapcsolódjunk hozzá.

Sikerült 2026-ra érzékenyíteni a médiát, illetve a széles nyilvánosságot azzal kapcsolatban, hogy a siketek pejoratívnak tartják a „süket” szót?

J. K.: Még mindig találni ilyen tartalmakat, de a mi munkánkra is sokszor használják a jeltolmács kifejezést, pedig a jelnyelvi tolmács a kívánatos titulus. Valóban sokkal könnyebb a jeltolmács szóval mondatot alkotni, sokszor ennyin múlik, hogy nem a megfelelő kifejezés kerül egy-egy cikkbe, hiába szólunk és javítjuk újra és újra. Sokszor inkább az ismeretek hiánya van a háttérben.

Ezek után másképp viszonyulnak egy hallássérült személyhez a munkahelyen, a boltban, az iskolában. Már nem az ismeretlenséget vagy előzetes sztereotípiákat fognak hozzákötni, hanem azt az élményt, hogy látott már jelnyelvet, bulizott együtt koncerten siket közösséggel.

Z. N.: Sajnos ezen a területen még van mit tanulnunk, ugyanakkor nagyon sok pozitív változást is látok. Minél többször jelenik meg természetes közegben a jelnyelv és a siket közösség, annál kevésbé lesz belőle „különleges” vagy ismeretlen dolog. A koncerttolmácsolás ebben kifejezetten jó eszköz, mert nem egy hivatalos, távolságtartó helyzetben találkoznak vele, hanem egy olyan közegben, ahol mindenki azért van, hogy jól érezze magát. Ha valaki itt találkozik először a jelnyelvvel, már egy teljesen más élményhez tudja kötni.

2017-ben egy virálissá vált Waka Flocka Flame-koncertvideó után lett népszerű a bulik jelnyelvi tolmácsolása. Nálunk ennek hatására lett népszerű, vagy már korábban is volt erre példa?

J. K.: Igen, kellett itthon az EFOTT, és kellett a kitartás a mi oldalunkról. Ezenkívül az, hogy nemcsak tolmácsként vagyunk a folyamatban, hanem programszervezői szemlélettel posztolunk social platformokra, és hogy értjük a zeneipar működését is. (Főállásban zenekarokkal dolgozom, mellette vagyok szabadúszó tolmács.) Folyamatosan fejlesztjük a műfajt: eleinte csak a színpadról tolmácsoltuk a koncerteket, de nem minden helyszínen ez az optimális, kialakítottunk a gyakorlatban egyéb alternatívákat. Idén pedig elkezdtünk koncertvideókat is tolmácsolni a Budapest Parkkal együttműködve.

Z. N.: Volt hatása annak a videónak, mert látványosan mutatta meg, hogy egy koncerten a jelnyelvi tolmács nem valami „külön program”, hanem a produkció szerves része lehet. Itthon rendszerességben szerintem az EFOTT-nak volt nagyon fontos szerepe 2018-tól. Onnantól kezdett igazán láthatóvá válni, hogy a koncerttolmácsolás nem egy-egy különleges alkalom, hanem akár egy fesztivál rendszeres része is lehet.

Hogyan reagál a jelnyelv a változó szlengekre?

J. K.: Önálló, élő nyelvként ugyanúgy kialakulnak változatok, generációs, területi és szubkulturális szinteken is. Más országok jelnyelveiből is sok kifejezés szivárog át, és lesz része a magyar jelnyelvnek, ahogy sok jövevényszavunk van a hangzó nyelvben is. Mivel minden jelnyelvnek a vizuális gondolkodás az alapja, sokkal könnyebben érthető meg egy másik jelnyelv, így a jelnyelvhasználók számára még jobban kitárul a világ, mert nemcsak magyar, hanem a nemzetközi jelnyelvből is vehetnek át új fogalmakat. Mi, tolmácsok pedig a jelnyelvhasználó közösségtől vesszük át az új jeleket.

Z. N.: Élő nyelvként folyamatosan változik a jelnyelv is, így a fiatalok is hoznak új szavakat, kifejezéseket, szlengeket. Más jelnyelvekből is kerülnek át kifejezések, és természetesen generációs vagy akár közösségi különbségek is vannak. Néha utána kell járnom egy-egy szövegben megtalálható szlengnek. 

Mi van akkor, ha egy szokásosnál is látványosabb koncerten, például Coldplayen kell jelnyelvet használni? Van egyeztetés előtte, hogy hová álljanak a jelnyelvi tolmácsok?

J. K.: Nem csak a látványos nagykoncerteknél, minden fellépésnél szükséges az egyeztetés. Hírlevélben tájékoztatták a Coldplay-koncertre érkezőket, hogy hol találják majd a jelnyelvi tolmácsot, és kaptak egy mellényt, ami felerősítette a rezgéseket. Mindent előre leegyeztettünk a setlist miatt is, de a technikai paramétereket is megnézünk előtte. A színpadmesterek mindig figyelnek arra, hogy ne legyenek balesetveszélyes helyzetek. Van, hogy egy külön emelvényt kapunk a színpad előtt vagy mellette, ezeknél is elsődleges a biztonság.

Z. N.: Egyeztetésre mindig szükség van, tudnunk kell, hogy hová álljunk, hogy milyen a színpad, milyen fények lesznek, van-e pirotechnika, és természetesen azt is, hogy mi honnan tudjuk megfelelően követni a koncertet.

A koncerteken főleg nők „jelnyelvelnek”, kevesebb a férfi. Miért?

J. K.: Egy férfi kollégát kérdeztem erről, mert engem is érdekelt… Szerinte a nőknek nagyobb a türelme. Nem tudom, hogy ezen múlik-e, de szerintem ez is változik. Például több nő áll a kamerák mögött operatőrként azóta, hogy már könnyebb a kamerák mozgatása, és a tolmácsszakmában is van egy lassú változás.

Régen sokkal inkább a segítéshez kötötték ezt a munkát, ma már ez egy nyelvi kérdés – egyik nyelvről a másikra fordítunk. Nem szociális munkások vagyunk, hanem tolmácsok.

Z. N.: Valóban, a jelnyelvi tolmácsok között sokkal több a nő, de szerintem ennek nem az az oka, hogy ez „női szakma” lenne. Inkább történeti és társadalmi okai lehetnek annak, hogy a segítő szakmákhoz hosszú ideig inkább a nőket társították. Közben maga a szakterület is sokat változott, ma már ez elsősorban nyelvi és előadói munka: egyik nyelvről a másikra fordítunk. Ehhez természetesen kell empátia, türelem és nagyon nagy alkalmazkodóképesség – de ezek nem nemhez kötött tulajdonságok. És remélhetőleg idővel még több férfi is meglátja benne a szakmai lehetőséget.

Fotók: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu