Megesz minket a penész ebben az országban

Ahányszor lakógyűlés van a házamban, annyiszor előzi meg magát az aktust egy jó pár napnyi szorongás. Vajon megint vita lesz a padláson összegyűlt galambszar miatt? Ki fogja indokolatlan módon elmesélni a saját élettörténetét egy oda teljesen nem illő momentumban, és a dühkezelési gondokkal küzdő gondnok vajon kivel fog ordibálni? A közös képviselő megint bepróbálkozik a tetőtér eladásával az időseket egy lift ígéretével behúzva, hogy nagyot szakíthasson a beruházásból? Melyik néni fog panaszkodni a gangon hangosan beszélgető fiatalokra a negyediken?

Valljuk be: társasházban élni olykor pokoli. Szociális lények vagyunk, akik zsigerileg igénylik a kapcsolódást, ám nincs olyan ember, aki ne érezte volna legalább egyszer úgy, hogy a legjobb lenne egy kabinba vonulni az erdő közepére, ahol csak a beköltöző pelékkel kell olykor veszekedni a gerendák állapotáról. Reisz Gábor most ezt az együttélést mutatja be, forgatja ki és ad egy igazán átélhető és szórakoztató társadalmi látleletet kis országunk (eddigi) lelkiállapotáról.

A rendező zajos közönségsikert aratott első, VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjével, melynek alapvetése olyan egyszerű volt, mint amennyire rezonált a nézőkkel: vett egy szakítást, egy pár „Budapesten élek, bulizgatok, és halvány lila gőzöm sincs, hogy mit kezdjek az életemmel” életszakaszban tengődő harminc körüli fiatalt, majd megbolondította egy jó adag öniróniával.

A Rossz versekben az általa alakított főhős ismét egy szakítás után van, ám ezúttal átgondolja, hogy mi miért alakult úgy a szerelmi életében, ahogy, és tulajdonképpen ki is ő valójában. A narratíva Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényéhez és a belőle készült filmhez hasonlít, és miközben összevissza ugrál az időben és az emlékek tengerében, nosztalgiacunamit zúdít ránk.

Ez pedig Reisz Gábor legnagyobb erőssége: hangulatokkal és érzésekkel zsonglőrködik. Filmjeiben végül pedig a magánéleti szerencsétlenkedéstől eljutunk a komplett nemzeti drámáig. A VAN sodródását és szívfájdalmát a Rossz versek nosztalgiával teljesítette ki és szépítette meg, majd jött a Magyarázat mindenre, ahol a rendező ezt az intim, személyes megközelítést már kiterjesztette az egész társadalomra, hogy megmutassa a két táborra szakadt közéletet. Legújabb alkotása, a Földszint pedig hiába játszódik egy bérház falai között, az ott zajló dolgok az egész országról mesélnek.

Már az alapvetés is kafkai: hősünk, Méhn Kristóf (Tompa Ádám) és várandós felesége, Vera (Józsa Bettina) éppen pakolnának a kocsiba, hogy lemenjenek a Balatonra, amikor a férfi kiszúr egy penészfoltot a földszinti lakásuk falán. Ezután pedig ahelyett, hogy rázárná az ajtót az egészre, és a vízbe gázolva egy sörrel-lángossal megpróbálná elfelejteni az egészet, Kristófnál elpattan valami, és elkezdi kényszeresen felderíteni, honnan szivárog a nedvesség. Kristóf újabb és újabb titkokra bukkan, és hamarosan rájön: valójában az egész épület rohad belülről. A nyomozásból aztán hamarosan egy szomszédolós konfrontációsorozat lesz, amelynek során egyre élesebbé válik Kristóf konfliktusa a legfelső emeleten lakó közös képviselővel (Crespo Rodrigo), aki épp egy nagy liftbeszerelési projektet akar keresztülvinni. Ismerős! Az egész egy féktelen, groteszk lakógyűlésbe torkollik. 

Reisz lubickol a magyar típuskarakterekben: itt van nekünk például a Znamenák István által alakított mattrészeg penészmentesítő szakember, de Gazsó György is olyan, mint aki a közös képviselővel konspiráló, besúgó házmester szerepére született, aki nélkül ez a rendszer nem maradhatna fenn.

Tompa Ádám is nagyszerű Kristóf szerepében, akinek karaktere vállaltan irritáló: egy kiégett értelmiségi művész, akinek kicsúszik a kontroll a kezeiből, ám ahelyett, hogy a saját életének megoldásával foglalkozna, megszállott módon rápörög a falon egy foltra. Kristóf amolyan Reisz Gábor-i szorongó, kiábrándult hős, akivel azonban képesek vagyunk annyira együttérezni, hogy vele menjünk és drukkoljunk neki, hogy legyőzze a gazember közös képviselőt. 

Ahogy a rendező eddigi filmjei, a Földszint is a közös tapasztalatainkra épül, ám ezúttal a traumatikusakra: a tehetetlenségre, az igazságtalanságra, az urambátyámrendszer fájdalmas berögződéseire. Szimler Bálint Fekete pontjában a poroszos világú iskola és az ájulásos évnyitó, Hajdu Szabolcs lakástrilógiájában (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián) pedig a tipikus családi beszélgetések volt a közös nevező. 

Reisz Gábor kreatívan és nagyon sok szeretettel képes megszólítani közönségét, és noha új filmje már nem egy nosztalgiával kibélelt időutazás a Halászbástya előtt beszédet mondó Antall Józseffel, Centrum-szatyorral és régi szerelmekkel, a Földszint hibái ellenére is egy okos szatíra:

Arról mesél, hogy vajon megváltható-e egy közösség, tágabban véve pedig egy egész ország, ha túl régóta élt egy bizonyos rendszerben, és sokunkban már nincs remény arra, hogy a beidegződések, a diszfunkcionális procedúrák valaha is megváltozzanak. No és arról, hogy nem szabad alábecsülni az apró dolgokat, mert lavinákat indíthatnak el.