A Hajrá, Tete! ott kezdődik, ahol a hollywoodi mozik véget érnek

Minden kultúrának vannak hagyományos példaképei. A nálunk is kialakult hagyományok szerint ilyen hős például Akhilleusz, aki a boldog és hosszú évek helyett a rövid, de dicsőséges életet választotta az örökkévaló hírnév fejében. Magyar példakép hosszú évszázadok óta Zrínyi Miklós, a szigetvári, Dobó István, az egri, Petőfi Sándor, a segesvári hős is. Más szempontok alapján sokak hőse lehet József Attila vagy Puskás Öcsi, esetleg Majka is, és még nagyon hosszan sorolhatjuk a hírességeket, akik tetteikkel, életükkel látványosan kiemelkedtek a sorból. Mellettük azonban ott sorakoznak a hétköznapok nem híres hősei, akikről többnyire csak saját szoros környezetük, a családtagjaik, a barátaik tudják, hogy azok, és hogy miért. A Hajrá, Tete! című dokumentumfilm ilyen hősök közelébe viszi el a nézőket.

 „Ha már lábam nincs, legalább szerencsém legyen” – mondja Illés Fanni úszó, paralimpiai bajnok, és ez a frivol mondat pontosan kifejezi, miért tekinthetjük őt a szó legnemesebb értelmében példaképnek. A Hajrá, Tete! című dokumentumfilm története ott indul, ahol egy mese vagy egy hollywoodi film véget szokott érni. Szinte csak előzményként szerepelnek benne a tények, melyek szerint egy lábak nélkül született csecsemő, akiről a kórházban gyakorlatilag kimondták, hogy életképtelen, mégis gondoskodó szüleivel nőhetett fel, majd bajnokká, feleséggé és anyává vált. Fanni mindebből fenséges öniróniával vonja le azt a következtetést, hogy ő a szerencse lánya.

Sportolóként már eljutott a létező legmagasabb csúcsokra, hiszen 2019-ben Londonban világbajnok lett 100 méter mellúszásban, a 2020-as tokiói viadalon pedig ő szerezte meg Magyarország 150. paralimpiai aranyérmét. Történetünk idején a 2024-es párizsi paralimpiai játékokra készül. A film nem erre koncentrál, de azért azt is megmutatja, milyen lelki és fizikai feladatokat kell teljesítenie annak a világ legjobbjai között számontartott sportolónak, aki időközben egy kétéves kisfiú édesanyja lett.

Kívülállóként csak sejtéseink lehetnek arról, mennyi munka, idő, energia, kitartás kell ahhoz, hogy valaki a világ legjobbja legyen bármiben is. Fanni úszóként már az volt, és szeretne ismét bizonyítani. Arról a helyzetről viszont az átlagembereknek is lehet gyakorlati ismerete, amikor egy nő az első gyermeke születése után a világ legjobb anyja kíván lenni. Anélkül persze, hogy pontosan tudná, hogyan is lehet ezt megvalósítani. A két cél egyidejű teljesítése, tehát hogy valaki sportolóként és anyaként is a legjobb legyen, joggal tűnik bonyolultnak. Ráadásul Fanni esetében hormonális változások is jelentkeztek a szülés után, amik miatt a teste nem úgy viseli az edzéseket, mint korábban.

Látunk káromkodós pillanatokat, összeomlás-közeli helyzeteket és hatalmas nevetéseket is. A filmesek kamerája megmutatja, hogyan élik meg mindezt Fanni szülei, akik nélkül esélytelen lenne az uszodai visszatérés. Abból is kapunk ízelítőt, hányféle, egymással ellentétes kihívással zsonglőrködik Szabó Álmos, akinek szerető férjként, közös gyermekük apjaként és a sportgyőzelemre felkészítő szakember szerepében is meg kell felelnie. Mellékszál, ami nem tartozik szorosan a film történetéhez, de vele kapcsolatban az öntörvényű úszózseni, Milák Kristóf edzőjeként szintén varázslatot emlegetnek.

Látunk pillanatokat a konditeremben, ahol kiderül, hogy a Rocky Balboa filmes visszatéréséhez szükséges látványos filmes elemek a valóság halovány másai Fanni valódi munkájához képest. Ott volt a stáb akkor is, amikor hősünk és édesanyja a párizsi metróban szembesül vele, hogy sehol sem tökéletes az akadálymentesítés. Látjuk a képernyő előtt összegyűlt vidéki barátokat és a párizsi uszoda lelátóján szurkoló szűkebb családot is a döntő alatt, ahol kiderül, hogy sikerül-e Fanninak a nagy visszatérés.

Mire idáig jutunk a történetben, észrevétlenül, minden látható tanítói szándéktól mentesen kiderülhetett a nézők számára néhány dolog azok közül, amikért mégis érdemes létezni.

A Hajrá, Tete! egyik óriási érdeme, hogy minden nézőnek felkínálja a lehetőséget arra, hogy Illés Fanni és családja barátjának érezhesse magát. Teszi ezt anélkül, hogy kukkolók gyanús gyülekezetévé szegényítené a publikumot. Pedig dokumentumfilmet készíteni sok szempontból nehezebb, mint fikciós alkotást. A valóság nem sokat törődik a professzionális filmes dramaturgiával, és hollywoodi értelemben egyáltalán nem igaz, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró. A nagy nézettségre törekvő profik ilyenkor el szokták követni azt a hibát, hogy nekilátnak a tényeket, karaktereket, helyzeteket a bevált receptekhez igazítani. Ekkor következik be a búcsú, amiről meglehetős pontossággal emlékezett meg Bereményi Géza szavai által Cseh Tamás:  „Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, akik oly hőn szerettünk, egy Valóság nevű nagybátyám.”

A fent nevezett metaforikus nagybácsi hiányában egy dokumentumfilm fikcióvá válik, tehát saját műfajában megbukik. Ezt a csapdát a Hajrá, Tete! készítői messze elkerülték.

Ilyen értelemben a jó dokumentáció nagyon közel áll a költészethez. A megoldást József Attila, korábban már említett hőseink egyike véste mélyen az emlékezetünkbe: „Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit”. Gyakorlatilag ez a megoldás a Hajrá, Tete! alapvető „trükkje”, amit a film két rendezője – Korn Anita és Hernáth Csaba (utóbbi a film vágója és egyik operatőre is), a producer, Józsa László – és az összes szereplő –, Illés Fanni, Szabó Álmos, Illés Tihamérné Gelencsér Erzsébet, Illés Tihamér, Illés Réka – alkalmaz következetesen és sikerrel.

Nekik köszönhető, hogy ez a film nemcsak a fogyatékkal élőkről, édesanyákról, sportról, családról szól, holott fontos és pontos képet mutat ezekről a témákról is. Én mégis úgy éreztem a végén, hogy igazából rólunk szól. Mindarról, amit valójában szeretünk, vagy legalább szeretnénk egymásban és önmagunkban. 

Címlapfotó: Illés Fanni paraúszó edzés közben a hódmezővásárhelyi Gyarmati Dezső Sportuszodában 2021. július 27-én. A sportoló tagja a tokiói paralimpiára készülő csapatnak. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd