A Mommy Blue egy fordított felnövéstörténet

A művészettörténetet oktató Krisztina (Für Anikó) az osztályának Cimón és Peró történetét ecseteli Jules Joseph Lefebvre festményét, a La charité romaine-t elemezve. A gyerekekből éles reakciókat, leginkább undort vált ki az éhező édesapját szoptató lány képe. „Nem ez az élet természetes rendje” – ad nekik igazat Krisztina anélkül, hogy sejtené: hamarosan ő is kénytelen lesz megtapasztalni a felcserélt szülői szerepek tragédiáját. 

Hamarosan ugyanis cukorbetegsége szövődményeként lassan kezdi elveszíteni a látását, ami nem csupán művészettörténészként óriási tragédia, hiszen a karrierjét, szenvedélyét, tehát tulajdonképpen az egész életét a szépség csodálata határozta meg, de a családi dinamikákban is egy egészen új helyzetet teremt. Kertészként dolgozó, vehemens huszonéves fiára, Mátéra (Vilmányi Benett) testálódik ugyanis, hogy gondoskodjon róla, és átsegítse ezen az elementáris változáson. 

Igen ám, viszont Máténak és párjának (Waskovics Andrea) kisfia születik: a férfinak tehát egyszerre kell megfelelnie a számára teljesen új, apai szerepben, a munkahelyén és viselnie anyja ápolásának terhét, aki nem veszi túl jól ezt a változást. Nem csoda tehát, hogy Máté fokozatosan kezd összeroppanni a nyomás alatt, miközben mardossa a bűntudat, ugyanis jól tudja, hogy édesanyja senki másra nem számíthat.

Mayer Bernadette még 2019-ben nyert támogatást filmtervére az elsőfilmeseket támogató Inkubátor programban, akkor még a sokkal direktebb Szemem fénye munkacímmel. Elmondása szerint olyan történetet akart elmesélni, amit nagyon közelről ismer.

A tinilány helyett azonban végül egy felnőtt férfira írta a történetet, ám az erkölcsi dilemma ugyanaz: vajon felelősek vagyunk-e szüleinkért, ha azok már nem tudják ellátni magukat? Meddig tart a gyerekkor, és jogunk van-e a saját életünket élni, ha hasonló választás elé állít a sors? Ki felelős kiért?

Gyökeresen más filmet kaptunk volna, ha a rendező nem egy férfira, hanem egy nőre szabja a szerepet. Jó döntés volt, egy fiatal apával ugyanis jóval megengedőbb a társadalom: az ő esetében valódi kérdés a két élet közötti választás, míg egy nőtől jobbára elvárják, hogy ugyanúgy gondoskodjon a saját családjáról, mint az édesanyjáról. Ha nem teszi, könnyebben elítélik.

Ahogy Krisztina átsétál az utcán a napsütötte sávból az árnyékba, úgy szemlélteti a rendező finoman, mégis erőteljes vizualitással, mi történik a nő életében. Egy olyan ember megvakulásának a történetét figyeljük, aki a szemének köszönheti a hivatását, a rendező pedig él a képekkel való játék szabadságával: Farkas István Végzet (Séta a víztoronynál) című alkotása például többször felbukkan a cselekmény során, ám minden alkalommal mást mesél a két főszereplő viszonyáról.

A drámai alapszituáció és a jó forgatókönyv egy ilyen filmnél persze fabatkát sem érne erős karakterek nélkül, Für Anikó és Vilmányi Benett fantasztikus játéka pedig gyakorlatilag mesterkurzus színészetből.

A film legjobb jelenetei azok, amikor Für Anikó és Vilmányi Benett cukkolják egymást. Kigúnyolják a megjátszós, léggömbhámozó művészettörténeti szakzsargont, egymás irritáló hülyeségeit és berögződéseit, aztán egy idő után még a vaksággal is mernek viccelni. Az alma pedig nem esett messze a fájától: sem az anya, sem a fia nem képes a segítségkérésre. Inkább bezárkóznak és magukat tépik, mint hogy beavatnának egy harmadik felet a fájdalmukba. Legyen az akár Krisztina édesanyja, vagy Máté támogató, ám a továbblépést szorgalmazó felesége.

A Mommy Blue egy fordított felnövéstörténet, ahol a gyerek vigyázza az anya minden lépését, amíg az el nem boldogul egyedül az új élethelyzetében. Újra kell tanulnia járni, miközben makacs gyerekké változik és megéli a gyász összes stádiumát a tagadástól az összeroppanáson át az elfogadásig.

Arra tesz kísérletet, hogy megvizsgálja, vajon hol húzódik a határ a szeretetből vállalt gondoskodás és a teljes önfeladás között. Megmutatja a legmélyebb félelmeinket, majd egy övön aluli viccel enyhíti a nyomást. Mi pedig sokáig emlékezni fogunk rá.