Baditz Gyula szobrász, aki az ismert ősi anyagon, a fán keresztül keresi a fényt. Tudja, hogy a valaha élő alapanyag begyűjtötte az életadó energiát. Alkimista kísérletein keresztül e rejtett misztérium újraélesztésén fáradozik. Fűrészel, farag, finomít és újra világít, majd a kiállított mű felidéz valamit a múltból, a halhatatlanságból, mint Jorge Luis Borges Paracelzusa, aki "mielőtt eloltotta a lámpát és leült a kopott karosszékébe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent." Baditz legújabb művei erre a néhány sorra épülnek. Méhviaszt vagy kőolajat áramoltat egy rozsdamentes edényben és az ősrobbanás előtti pillanatot idéző állapotot teszi láthatóvá az ezüst és valami titok - mint Paracelzus elsuttogott szava - segítségével. A misztérium teljes, a kísérlet sikerült, a sík térré válik és a fotográfia ezüstje újradefiniálja a szobrászati teret. A november 28-ig megtekinthető kiállításon a nagy méretű faszobor és relief, illetve folyadékáramlási kísérleteken alapuló művein túl Baditz szobrászati nyelve kisplasztikában is kifejezésre kerül.
Bölcskey Miklós egy 200 négyzetméteres, külön erre a célra készített fekete PVC lepel alatt, köztereken csípi el a külvilág piciny lyukon beérkező fényét és az abból képződő értelmezhető vizuális információt. Az illékony kép hol füstre, hol áttetsző vékony anyagra vagy papírzsebkendő lapok halmazából kialakított pixelrendszerre vetül. Az így megjelenő illékony képet digitális fényképezőgép segítségével rögzítik, amely nagyítva önálló műtárgyként értelmezhető.
Bölcskey public-art projektje a világ minden pontján feltűnik. New Yorktól a budapesti Ludwig Múzeumon keresztül Gyergyószárhegyig hirdeti a Minimál-fotográfia közösségi szellemre gyakorolt jelentőségét. Mindezen túl, hosszú évek óta művészeti programként foglalkozik a fotográfiai képalkotás legegyszerűbb módjának kutatásával.
