Minden kiállítás-megnyitóban van valami a hajdani titkos társaságok összejöveteleiből: emberek, akiket azonos hit, érdeklődés, gondolkodás összekapcsol, összejönnek és egy szertartással hódolnak valami előtt, ami fontos, megadják a tiszteletet valaminek, ami arra a rövid időre a hétköznapi élet fölé emel. Gondoljuk azt, hogy azért vagyunk most együtt - ünneplő lélekkel - hogy egy szertartás részesei legyünk Erdélyi Eta képei között. Egy régi francia mondás így szól: "A művészek isten gyermekei. A nehezebb részt választották." Valóban a nehezebbet. Mert milyen megszállottság késztethet arra egy a vékonydongájú fiatal lányt, hogy huszonéves korában a legnehezebb festészeti műfajok egyikét, a freskófestést válassza az Iparművészeti Főiskolán? Azt a műfajt, ami a legkeményebb fizikai munkák egyike is, lehet emlékezni a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit festő Michelangelo-ról szóló leírásra, amely szerint a festő az állványzat tetején a hátán fekve dolgozik, szűk helyen, karnyújtásnyira a mennyezettől, bőrsapkája karimája védi többé-kevésbé az arcába, szemébe csöpögő festéktől, a karimába van erősítve a gyertya, amelynek fényénél tovább-tovább araszolva fest, s párórás megfeszített munka után izmai úgy megmerevednek, hogy nem tud lemászni a billegő létrán a szédítő magasból. A mai freskófestő ettől leginkább a gyertyában különbözik, de a lényeg nem sokat változott. Majdnem hasonlót írt Aba Novák Vilmos arról, ahogyan a jászszentandrási templom fantasztikus freskóit festette az 1930-as években. Erdélyi Eta freskófestőként végzett 1962-ben a budapesti Iparművészeti Főiskolán, ezután Franciaországban, a Nancy-i Szépművészeti Akadémián gobelinművészetet tanul, megint csak egy szerzetesi türelmet, alázatot követelő műfajt, hiszen nem csak megálmodni, megtervezni tudja később falikárpitjait, de ha kell, leül a szövőszék mellé és maga szövi meg őket. Erdélyi Eta táblaképeiben - itt ezeket a munkáit látjuk - érezzük a freskó nagyvonalúságát, szépséges lendületét, a gobelin intimitását, ezer szálból-színből összeszőtt, izgalmas, mozgalmas felületeit, és - talán a festő akvarell munkáinak köszönhetően -, a vízfestés lebegő könnyedségét, frissességét. Erdélyi Eta sokoldalú művész, "pictor doctus", mondhatnánk a "poeta doctus", a "tudós költő" mintájára: "tudós festő". Mindent megtanult, ami a festészetben megtanulható, s azt is tudja, ami benne megtanulhatatlan. Somogyi József szobrász - nincs már közöttünk - mondott el egyszer erről egy történetet. Ez a történet - úgy gondolom - a művészet lényegéről szól. A Képzőművészeti Főiskolán egy növendéke munkáját korrigálta, a szobor anatómiai és technikai szempontból kifogástalan volt, korrekt munka, és mégis, valamiért mégsem volt jó. Hogy miért, azt Somogyi mester sem tudta megfogalmazni. S ahogy kínlódtak ott a nedves agyagszobor előtt, a növendék végül kétségbesetten azt kérdezte: Mester, mi hiányzik belőle? S akkor Somogyi rátalált a szóra. Ezt mondta: Gyerekem, a varázslat! Erdélyi Eta tudja a varázslatot is, az utóbbi években festett képeiről írja: "Keresem a mozdulatot, a jelhagyás titkát. Újra és újra lerajzolok egy figurát, egy jellegzetes mozdulatot - megsokszorozom - , majd ismét megfestem magányosan, monokrón színekkel körülvéve. Ez az, ami érdekel - belevésődik talán az emlékezetembe - emlékeztet az emberi létre." Erdélyi Etában ugyanaz a vágy munkál, mint valaha az altamirai és Lascaux-i barlang ősember-festőjében, aki a sziklafalra bűvölte az elejtendő bölénycsordát, a koronás szarvasokat, s odanyomta festékes tenyerét a kőre, nyomot hagyott, s ez a tenyérlenyomat, ez a mágikus jel több ezer éve világít arról a barlangfalról. Erdélyi Eta különös figurái, úgy tűnik, messziről jönnek, ősi kultúrákból, etruszk sírkamrák falfestményeinek koszorús lakomázói, csúcsos-sisakos félistenei, pompeji freskók lebegő táncosnői, akik egy mozdulattal "áttűnnek" a XX-XXI. századba, a festő korába, a mi korunkba. Erdélyi Eta részese volt az 1960-as, 70-es években indult magyar neoavantgarde küzdelmeinek. Amikor pár nappal ezelőtt kiállításra szánt képeit nézegettük korántsem fényes műtermében, emlékezett egy régi Műcsarnok-beli csoportkiállításra, ahol az első termek illemtudó munkái után megérkeztünk oda, amit a "hivatalbéliek" - suttogva, igaz - a "bolondok termének" neveztek. Ott voltak a "másként gondolkodók": közöttük Lanker László hatalmas rózsái, Rembrandt-variációi, egyiken a festett felirattal: "Hol a fény?" Ezt kérdezték mindnyájan a "bolondok termében", Erdélyi Eta képei is, amelyeken kislány-figura lebegett, hol magányosan, a háttérben Leonardo széttárt karú emberével, hol pedig megsokszorozva, a háttér zöld rózsa-sora előtt. Erdélyi Eta képein is ott nyílt akkor a pop-art egyik szimbóluma, a rózsa, s abban a rózsában üzent a kor: a szelíd motorosok, a "virággyerekek" kora, akik trikójukra festették: "Make love - not war" "Szeress, ne háborúzz". A pop-art-rózsában ott rejlett a szürrealisták jelmondata is: "Ezen a nyáron kék a rózsa, az erdő üvegből van... S üzent benne a "rosa mystica", a középkor titkos értelmű rózsája, Mária szimbóluma, s még messzebbről az időben a keleti vallások világjelkép-rózsája. Erdélyi Eta indulásakor inkább otthon volt az avantgard "szabadcsapatok" kiállítóhelyein, a nem hivatalos művészet lakásgalériában, egyetemi klubjaiban, a tiltott gyümölcs-atmoszféráju balatonboglári kápolna-tárlatokon, s mindmáig van benne valami a külön utakon járó, tűnődő, magányos, mezítlábas vándorból, ilyenek alakjai is, amelyek mintha egy nem létező vallás istenképei lennének. Nem ismerjük őket, mégis ismerősek. Kék, lebegő, ülő alakja talán a meditáló Buddha testtartását őrzi... az "Idol" - az Erdélyi Etára annyira jellemző lágy sárgás-zöldekkel - megidézi természeti népek lapos, karnélküli istennőszobrocskáit éppúgy, mint a trónoló Krisztus, a Pantekrátor fenséges nyugalmát... csend árad a freskóm című sorozat ülő lebegő, sárgászöld fényekből szőtt alakjából... Erdélyi Eta képei között járva úgy érezhetjük magunkat, mintha valami csoda folytán beléphetnénk Gulácsy Lajos festményébe: A varázsló kertjébe. Két képe is utal Gulácsyra, az egyik a "Háttal a világnak - Gulácsy" címet kapta, talán a fizikai valóságtól egyre inkább elforduló, álmaiból az őrületbe átlépő festő mély, szomorú zöldeken átvillogó türkizekkel szabdalt, rendhagyó portréja. Vagy szellemidézés inkább, mint a "Látogatás Na?conxypánban" - a cím Gulácsy álom-országára utal, fülledt meleg sárgáival, sárgászöld, rózsaszín hússzínű árnyalataival talán egy másik Gulácsy-képre is: az Ópiumszívó álmára, ugyanakkor vibráló, virtuóz festőiségével, lázas ecsetvonásaival a mi tépett korunk lenyomata is. Ugyanígy az a "Megadó mozdulat" széttárt karú alakja: a fölfelé fordított, üres tenyerek, a "fegyvertelen vagyok"-mozdulat, a megfeszített Krisztus éppúgy, mint egy gyilkos géppuska-sorozat előtti pillanat napjainkban bárhol a világon. Erdélyi Eta képei: festői kérdések és filozófiai problémák megfogalmazásai, figurái a lét és a nemlét határán állnak, a kafkai Titkok Kapujában, valahol ott, és úgy ahogyan Lao Ce kínai filozófus írja - Karátson Gábor fordításában, magyarra költésében: "...nézek, de semmit se látsz, neve: Messzire ment, fülelsz reá, semmit se hallasz, neve: Csend utána nyúlsz, el nem nyered, neve: Se kint, Se bent..." Kernács Gabriella, művészettörténész (elhangzott a megnyitón, 2005. szeptember 30-án) A kiállítás helyszíne: Kempinski Galéria, 1051 Budapest, Erzsébet tér 7-8. A kiállítás megtekinthető: 2005. szeptember 30. - november 30.
