Ehhez pedig elég egyetlen motívumra összpontosítani. A lábával zászlót emelő bárány, az ókeresztény időktől ismert Krisztus-jelkép jellemzően templomi környezetben jelenik meg; ezért is különleges ez az anyag, amelyik - egy tárló kivételével - hétköznapi használati tárgyakat vonultat fel. Ostyasütőt, lepedővéget, mángorlót és faragott ládát, gyertyát, húsvéti hímes tojást, mézeskalács sütőfát vagy matyó hímzéssel díszített terítőt.
Ebben a néhány tárlóban azt látjuk, hogy a vallási szimbólum szinte minden típusú háztartási eszközön valamilyen formában ott volt az utóbbi kétszáz esztendőben. De nem csupán ez a lépten-nyomon visszatérő motívumkészlet érdekes, hanem az a mód is, ahogyan tájanként és koronként, sőt háztartásonként saját, egyéni értelmezést kapott. A készítők vagy használók képi világa, olvasottsága, információi a világról alaposan átrajzolják az eredeti alakot. Szárvarrott vásznakon, hímzett végeken a bárány hol oroszlán, hol ló, de még elefántra is hasonlít: változatai a bibliai kánontól a mitológiai alakokon át egészen a mesék egzotikus lényeiig távolodnak.
Paraszti tárgyakról van szó, nem a városi kultúra kifinomultabb darabjairól, egy olyan világban járunk, ahol a vallásoktatást a gyerekek számára nem annyira a vasárnapi iskola, hanem a szülői ágy lepedője, a vasárnapi mézeskalács formája nyújtja. A tárgykultúra így a szellemi élet szerves része, a dekorációból hitvallás kerekedik, ami a mindennapi használatban szinte automatikusan öröklődik nemzedékről nemzedékre.
A kiállítás kevés magyarázatot ad a látottakhoz, inkább a tárgyak személyes varázsát hagyja érvényesülni: a hímzések precíz szépségét, a faragások elrajzolt, néhol majdnem karikaturisztikus karakterét. Talán csak a sablonos elrendezés zavarja a látogatót: ez az anyag sokkal személyesebb, sokkal izgalmasabb volna, ha néhány ötlet árnyalná a bemutatás módját. A kiállított anyag, a koncepció messze felülmúlja a megvalósítást, és így félő, hogy a látogatóban utólag csupán egy pedánsan kialakított mellékfolyosó élménye marad.
