Magyarországon a 18. század végéig többnyire az egyházi népénekekből választották ki azokat a közösségi énekeket, melyek az ünnepélyes alkalmak néphimnuszának szerepkörét töltötték be. A 19. század elejétől az osztrák kormányzat egységesen Joseph Haydn császárhimnuszát szerette volna meghonosítani az állami ünnepségeken, de a Gott erhalte nemzeti nyelvű változata a Haydn-dallam szépsége ellenére sem tudott tartósan meggyökerezni. A reformkor hazafias légkörében Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója, két nyilvános zeneszerzői pályázatot is hirdetett a magyar szövegű és dallammintázatú néphimnusz életre hívására: 1843-ban Vörösmarty Mihály Szózat, 1844-ben Kölcsey Ferenc Hymnus című verseinek megzenésítésére. Mindkét pályanyertes alkotás - Egressy Béni Szózata, Erkel Ferenc Hymnusza - pár hónap alatt terjedt el az országban, bizonyítva, hogy a korabeli közönség hamar befogadta, mintegy magáénak ismerte el a Nemzeti Színház színpadáról felcsendülő díjazott melódiákat. Első helyen is Erkel remekművét, mely a kiegyezés korára már az egész magyar nyelvterület egységes énekelt himnuszává vált. Viszontagságos 19. és 20. századi utóélete során napjaink legismertebb nagyzenekari változata 1938-ban keletkezett, Dohnányi Ernő hangszerelésében. A Himnusz jogállása 1989-ben nyert megnyugtató törvényi rendezést. Valahányszor halljuk, közösen énekeljük, zenei örökségünk nemzedékeken át megőrzött megtartó erejű legnemesebb hagyományát tiszteljük benne.
A kiállítás helye: Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, Budavári Palota, F épület
A kiállítás látható: 2007. január 23. - 2007. március 31.
Nyitva tartás: hétköznap 9-21 óra, szombaton 10-20 óra, hétfőn, vasárnap zárva
