Mindjárt az előtérben megjelenik egy erős szimmetrikus gondolkodásmód, ami beljebb lépve csak fölerősödik. Az apszis két oldalán egy képpár néz szembe egymással, rajtuk hulladékkal benőtt táj, gépekből kibomló, színes drótok kuszasága, néhány majdnem arcként azonosítható folt, fémes törmelékek, elmosódó és kiélesedő részletek. Középen egy klasszikus pózban heverő férfiaktot temet be a hulladék, mintha tengerfenéken járnánk, lassan hull alá az emberi mocsok, a változatos formákat öltő civilizációs szemét, és mint valami finom magzatburok, körbeöleli a testet. Az akt szépsége olyan távolságban van az őt bevonó lepedéktől, mint a XXI. század és a kép címében megidézett Vízöntő-korszak a görög szépségideáltól. A test világos színei megfolynak, szétolvadni látszik a szépség, de mozdulatai, a mesterien kidolgozott fülkagyló, a térd hajlata még így is tökéletesen harmonikus.
A főhajóban majdnem teljes sötétség uralkodik, csak a fülkékben, egymással szemben elhelyezett vásznak kapnak közeli megvilágítást; így teljes a szakrális élmény, mintegy kápolnák füzére előtt haladunk végig, melyekben egy-egy szent momentum ölt látható formát. Csakhogy Jovián György a szent és a profán egymáshoz rendelését a lehető legkomolyabban gondolja. Iszapvörös foszlányokkal telezsúfolt képet helyez szembe egy kórházi ágyon fekvő, önmagáról festett jelenettel; Mantegna rövidülésben ábrázolt halott Krisztusát látjuk viszont, kék lepellel körbeölelve, élet és halál között. Mindez a vörös rongycsomókkal együtt, a szétolvadt szeméthalmok iszonyatának fényében kap értelmet, a kettő együtt szól a mulandóságról. A szeméthegy valójában izgága haláltánca az anyagnak, látvánnyá formálja azt, ami a szemközti, fekvő figura mozdulatlan, tehetetlen testén belül játszódhat le.
A következő képpároson is élet-halál víziói szerepelnek, egy bibliai kősivatag és egy bőrkanapén ülő meztelen férfi, aki mellett lángra gyúl a bútor. Még tovább lépve egy fotorealisztikus hűséggel megfestett, lépcsőn alvó hajléktalan figurája viszi tovább a ?hulladék? témáját, leghátul, a tér tengelyében egy távolodó akt tűnik el a fémszínű semmiben.
A pusztulás és a sivárság képei, a hulladékhegyek és a társadalom által roncsolt emberek képe minden kétséget kizár: egy földi Purgatórium vízióit látjuk, villogó vészjeleket a haladás valódi irányáról. Jovián azonban tovább bonyolítja mindezt azzal, hogy képei felületén egy apró színes kockákból álló jelrendszert vezet végig, mértani pontosságú mátrixban, mintha egy földön túli civilizáció megfigyelése hagyta volna ott a nyomait. Szigorú rendszer van tehát a széthullásban, azt jelzi, hogy a matematika nyelvén kommunikáló világegyetem szemmel tartja bolygónk sorsát ? anélkül, hogy értené vagy akár értékelné az itt történő folyamatokat. Jovián a geometrikus expresszivizmus eszköztárát viszi át a létrettegés képeire, ezzel távolítja el a nézőtől a felületek tobzódását. Felmutat és meg is óv: ha létezik festészet, amely féltő gondoskodással kezeli a nézőt, Joviáné ilyen.
