"A gyerekek nem szeretnek álmodni" - szól az egyik kép címe Magyarósi Éva képzőművész kiállításán, ami kis túlzással akár a Deák Erika Galériában látható tárlat címeként is funkcionálhatna. A hatalmas, papírra álmodott rajzvíziók ugyanis a hagyományos rajztechnikát párosítják az ebben a műfajban szokatlanul nagyméretű felületekkel, amelyek így egyszerre válnak a gyerekek olykor rettenetes rémálmainak és a felnőttek közömbös, kicsinyes világának tükreivé. A művész eddig leginkább videóművészként volt ismert, a kiállítás ebből kanyarint le egy méretes darabot az alkotó Hanne című rövidfilmjének bemutatásával, amely első díjat nyert az Oberhauseni Rövidfilmfesztiválon.
Az említett videóban tetten érhető markáns, egyszerre szép és viszolyogtató képi világ kacsint vissza a kiállított rajzokon is: a látszólag egyszerű technika által előidézett könnyed érthetőség illúziója pillanatok alatt fordul át a lelki görcsöket kibogozni próbáló fészkelődéssé. Mintha csak egy pszichológiai vizsgálat során született gyermekrajz-sorozat tanúi lennénk, amely olyan belső félelmeket, szorongásokat testesít meg, hogy maga az orvos is visszahőköl. Félreértés ne essék, a képek kétségtelenül szemet gyönyörködtetőek, a grafitalakok nyomasztó szürkeségéből kicsillanó kék és vörös jótékony kompozíciója mágnesként vonzza a tekintetet, a rajzok ezzel együtt azonban briliáns módon kegyetlenek is.
Nem véletlen tehát, hogy a Játék kegyetlen lányoknak címet viselő kiállítás szinte mindegyik alkotásán a magány valamilyen sajátos formája érzékelhető. A "szuperjó barátokat" például egy egyedül - kezében egy maszkkal, esetleges skizofrén énjével, vagy a mások felé mutatott arcával -, hihetetlenül lehangoló arckifejezéssel üldögélő lány testesíti meg, a "kegyetlen lányoknak való játék" pedig egyfajta állatkínzás bizarr víziója (az állat természetesen tetszőlegesen behelyettesíthető). A rajzokon ez utóbbi tendencián túl a falevelek jelenléte a visszatérő motívum, amelyek a hagyományos forma mellett az egyes alakok testrészeként, nyakukra fonódó, lerázhatatlan indaként tekeregnek a kilátástalan sorsok erdejében. Ritka kivételként talán csak a Rajzok a homokban című alkotás nyújt némi feloldozást: falevelek, sűrű ágak-bogak helyett itt a végtelen tengerpart homokjába vésődnek maradandónak vélt tetteink, gondolataink, hogy aztán a tenger mossa őket értelmetlen, mégis egy új kezdettel kecsegtető tabula rasává.
