A lassú imbolygásra ítélt látvány mögött azonban különös kérdések mozognak. Kostrun szinte sohasem fotóz emberi alakot, ha mégis, inkább a táj részévé teszi. Lovat, utat, kerítést, keréknyomot azonban bőven látunk, szó sincs érintetlen természetről ezeken a felvételeken. Csak az akció, a mozgás, a történet hiányzik, mindig valami után, valami mögött vagyunk. Egy hajnali erdő, amikor még csak éppen kibomlani kezdenek a körvonalak az egyneműségből, a kép legnagyobb részében még csak foltszerűség uralkodik, mint Turner késői vásznain, ez a gomolygó semmi igazából nem is látvány, hanem látható és láthatatlan határa. Kostrun évekig dolgozott a szlovén köztársasági elnök hivatalos fotósaként, portrékat készített, kézfogásokat, arckifejezéseket örökített meg, fontos emberek fontos pillanatait. Még korábban hajléktalanokról készített sorozatokat, jelentéktelen emberek nehéz pillanatait leste el.
 
 
Ezután fordult a fotográfia határaihoz: keresni kezdte, hogyan rögzítheti azt, ami nem az előtte kitáruló képből árad, hanem a képhez tapadó emlék, élmény. Fotóit ma egyfajta keretnek látja, amely csupán előhív valamit a tudatból, mozgósítja az asszociációkat. Nem a képre koncentrál, hanem mögé. Nagyon pontos munkát igényel ez a negatív fotográfiai szemlélet: megtalálni azt a pillanatot, amikor az adott helyzet semmilyen módon nem szerepel a képen, és helyet adni benne egy szövevényes rendszernek, a tudattalannak. Azt mondja, fotót a valóság helyett csinál az ember: nem a lényegre kíváncsi, csak lefényképezi, hogy valami megmaradjon belőle. A mozdulattal azonban a pillanat jelentős része elenyészik, csak a felület rögzül a papíron vagy képernyőn. Ezt fordítja vissza a képein, eltörli a helyzetet és kinyitja a képet a végtelen felé.
 
 
Egy fotográfus, aki a fotó ellen készít felvételeket, ritka példány. Ez a harmincéves szlovén művész azonban tudja, sőt képes fotókban megfogalmazni a képkorszak paradoxonát. Kostrun egyik sorozata egyetlen tájképen digitális torzítással végigviszi a fotó lehetőségeit a fény, látvány és objektív találkozásától fény és látvány majdnem teljes hiányáig. A sötétbe forduló utolsó kockán már csak egészen közel hajolva fedezhetünk fel részleteket. A képet elnyeli a sötétség, de az alig látható jelek még akkor is ott vannak, a képzelet tovább olvashatja őket.