A MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) fotográfia szakának ötödéves hallgatójaként ezúttal Ember Sári kapott lehetőséget a Lumen Fotóművészeti Alapítványtól, hogy megmutassa alkotói világát a közönségnek. A Lumen Galéria igencsak szűkös beltere megfelelő környezetnek bizonyul a fotóművész életképeinek bemutatására, hiszen azok egészen bensőséges, meztelenség híján is intim felvételek, amelyeket együttesen talán bizalmas képnaplóként lehetne aposztrofálni. A Nárcisz című kiállítás üveggel borított fotói nem címekkel, inkább személyes hangvételű, ceruzával a falra rótt kommentárokkal hozzák közelebb hozzánk történeteiket - ami épp elég ahhoz, hogy résnyire kinyissa a titkok kertjét, ahhoz pedig kevés, hogy konkrét helyszínre, vagy felismerhető, nevesített személyekre, viszonyokra asszociáljunk.
A kíváncsiság viszi előre a látogató fotókkal való találkozását: a ki kicsoda értelmetlen kérdésén túllendülve végül saját élményeink, megválaszolatlan kérdéseink úsznak elénk a többségükben Glasgow környéki felvételek ködén át. A kiállítás címét adó émelyítő illatú növény (amely az említett környéken igen gyakori) elnevezése a görög narkein szóból ered, melynek jelentése "kábító" - áll a tárlat ajánlójában, ami jól érzékelteti azt a kézzelfoghatatlan kábulatot, tompa csendet, amely a fotókról a befogadó felé árad.
A befejezettségükben is befejezetlen mondatok írásjelek nélkül lógnak a levegőben, vízpart, dombtetők és sötét enteriőrök váltják egymást - portrévá avatva azokat a felvételeket is, amelyeken egyetlen ember sem látható. Mert minden egyes tárgy és tájtöredék rólunk, egyéni és kollektív sorsunkról mesél, szól, vagy egyszerűen hallgat. A naplóbejegyzés-szerű feliratok ("egyszer lányos, másszor fiús arca van, és sose tudja, éppen melyiket viseli", "A többiek meg türelmetlenül vártak ránk") őszinte kitárulkozása a grafit illékonysága révén vállalja a megsemmisülés esélyét is. A portrék meghitt kapcsolatokról, fontos viszonyokról árulkodnak, sorsokról, amelyek egy időre keresztezték egymást, vonalaik azonban a végtelenbe, a bizonytalanba tartanak. "Kik ők?" - tesszük fel magunknak a kérdést, amely aztán észrevétlenül csap át a "Kik vagyunk?" örök dilemmájába.
