Majdnem másfélszáz fotóportrét állított ki a galériát vezető Kertész Csaba, jó részét saját gyűjteményéből válogatta, de van, ami Lucien Hervé halála után került elő a hagyatékból, vagy a Párizsból hazatelepült Joseph Kadar szenzációs anyagából. Festők, írók, művészetteoretikusok és fotográfusok portréi, legendás fotósok vagy ismeretlen rögzítők keze nyomán készült, finom érzékkel elkapott arcképei. Kassák, amint az 1930-as években fürdőruhás fiatalok között ül fehér ingben, a híres gödi fészek egy nyári délutánján, mint valami messiás, az öntudatosan elnyúló fiú és lányok figyelme örvényként kavarog körülötte. Uitz Béla széttárt karokkal áll egy festménye előtt, a fiatal Molnár Farkas várakozással néz a szintén Bauhaus-diák Pap Gyula kamerájába. Egy ismeretlen felvételén Ország Lili sejlik elő a félhomályból, méltóságteljes, titokzatos nő, teli megfoghatatlan, földöntúli szépséggel.
A kortárs vagy közelmúlt képzőművészei külön termet kaptak, itt Keserü Ilonától Váli Dezsőig, a sakkozó Wahorntól Böröcz Andrásig, El Kazovszkijig és Erdély Miklósig felvonul az utolsó harminc év minden fontos figurája. És valahogy éppen ebben az elkülönülésben lesz láthatóvá, milyen egységes, milyen otthonosan közös közeget alkot a század elején Párizsban bohémkedő Szittya Emiltől a megfestett alakját utánzó, csücsörítő Tóth Menyhérten át Nádlerig az egész XX. századi magyar művészvilág. Talán az őket megörökítő nagy fotográfusok látták meg belőlük mindig a leginkább emberi mozzanatokat, a saját karaktert, a legtöbb esetben különösebb eszközök nélkül is. Gink Károly, Molnár Edit, Lengyel István fotói mesterien hozzák a kreativitás egyéni arcait. Az összeállításból kicsit kilóg a sarokba helyezett néhány portré Picassóról, Kandinszkijről és Kokoschkáról, a nagyok emblematikus beállításaival. Az egész anyag ennél sokkal mélyebb, izgalmasabb felfedezésekre hív: valóságos és megható, mint egy hosszú idő után végre megtalált családi fotóalbum.
