Közel ötven, hagyományos technikával készült fotó mindegyikén amszterdami biciklik, emberek nélkül. Izgalmasak a járgányok, formáikkal, részleteikkel. Lelkük van ezeknek a tárgyaknak. Mögéjük képzelhetni az életüket, sorsukat. Meg a gondolataikat. Ez így talán túlzásnak tűnhet föl, és valószínű, mégsem a tárgyaké mindez, hanem az őket használó emberé. De ez csak üres okoskodás, mert Kovács Andrea fényképeinek modelljeivel tényleg beszélget a nézőjük. Még a hangjukat is hallani, és azt is látni, hogy mennyire fáradt az egyik, s mennyire friss a másik.
Kovács Andreát elsősorban jelmeztervezőként ismerni. Amúgy azokra a munkáira is az érzékeny beleélő képesség jellemző, és az, hogy a ruhái fölerősítik mindazt, amit a színész a szerepéről gondol. És erről szólnak ezek az emberré vált kerékpárok is. Kovács Andrea egy-egy küllőben, vázban, fékben és lámpában emberi érzelmeket vél fölfedezni, és fedezteti föl a nézővel is.
Anger Zsolt színész, rendező is ezt hangsúlyozta kiállításmegnyitójában, azt, hogy mennyire irigyli Andreától, hogy mindezt belelátja a hideg vasvázba. Mint mondta, ő is régóta fotózik, de neki eddig csak emberi arcokban sikerült ilyesmit megragadni.
Önmagukban is megkapóak ezek a képek, ám az is érdekes, ahogy egymással beszélgetnek. Egyik kiegészíti a másikat, kérdeznek és felelnek egymásnak. És előbújik a jelmeztervező, a "dizájner" is a fotós mögül. Nem megszokott keretben lógnak a képek a falon, hanem látszólag rendetlenül, ide-oda fölcsipeszelve, föltűzdelve. De remekül illik ez a háttér ehhez a milliőhöz. Az egyik "tartó" biciklikerék-gumiból készült öv, a másik egy vázdarab, a harmadik a biciklikerék küllői. És az ezzel szembeni falon ott a legfőbb bizonyíték arra, hogy Kovács Andrea számára a kerékpár is ember, hiszen különféle sportmezekbe öltözteti föl őket. Pontosabban ezekre akasztgatja a fotókat. És ezek lelkiállapotáról árulkodnak a címek, ahogy a bevezetőben említettem: szerelmes, magányos, deviáns, teátrális és így tovább...
Idénre Budapest utcáin jócskán megszaporodtak a bringások, és ahogy Andrea is írta a kiállításának bevezetőjében, a szabadságot érezni meg így. Mert aki kerékpárra pattan, a maga szabta tempóban juthat el bárhová. Szabadon jöhet-mehet éjjel-nappal. És lehet, ez a bicikli adta szabadság érzete fogan meg a járművekben. Aztán már csak le kell fényképezni őket.
