Kettesben

Képző

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének fotós tagozata ebben az évben december 2. napját gondolta megünnepelni. Viccnek mondhatnánk, ha nem volna a humor életmentő elsősegély az egyre rövidülő napok kedélytelensége ellen. Az Édeskettes címet viselő tárlat minden fotós leleményt bevet a kettes szám jegyében, a páros testrészek csábításától az olyan klasszikus fotográfiai témákig, mint fény és árnyék kettőse, állat és gazdája szociográfiai karakterű közös portréja, vagy a megnyúlt, André Kertész nyomán optikailag torzított figurák imbolygó mozdulataiban kirajzolódó párosság.
 

Egyáltalán, a társas lét, az egyedülállót meghaladó kettő szelleme ölt testet a kiállítás tárgyain. Makacs együttlét-vágy, közösséget alakító kedély, dühödt szembeszegülés az elmagányosodás, az atomizálódás mindenütt elharapódzó tendenciáival. Fotós és tárgya, kamera és valóság, kép és tartalom: a fotográfiát a kezdetektől páros, sőt egymásnak ellentmondó, paradoxonban összegződő fogalmak veszik körül. A képkészítőnek nincs más dolga, mint meglátni a dolgok képében mindazt az ellentmondást, ami az optika és az ember együttesében megfogalmazódhat. Hogy ez a kockacukorból épített mini univerzumban egy barna és egy fehér kocka randevúja Siklós Péter képén ? ?édes? kettes ?, vagy egy aranylakodalmához ért házaspár tárgyi metaforája ? két kibelezett, megrogyott, kihajított fotel Kocsis István Tamás lírai megfogalmazásában ?, az mindegy is: az összetartozás, a társas létezés ereje süt át a képeken. Valami olyan fény, ami egy szakmai egyesülésben is személyes tud lenni, ami egy téli estén, a kihalt Ligetben is világít.

 

A humor és a műfaji, tematikus vagy motívumbeli utalások átszövik az anyagot, a legújabb művektől az 1980-as években született fotókig. A tárlat címe arra készteti a nézőt, hogy képről képre meglelje a főtémának megfelelő tartalom jeleit, de ez nem mindig kézenfekvő. Nem elég rátalálni a megduplázódó elemekre, az összetartozó részletekre, a tartalmi feszültség végpontjaira. Élesebb belső látás kell ahhoz, hogy a kohézió, a kapocs megjelenjen, ami feloldja a bezártságot és egyből kettőt, páratlanból párost csinál. Gergely Sándor 1980-as szociografikus ihletű képén két feketébe öltözött asszony egyforma léptekkel, egyforma fehér virágcsokrokkal indul, nagy valószínűséggel a falu temetője felé, nem tudjuk, hogy testvérek, de nem is ez a fontos: virág és asszony, fekete és fehér, mozdulat és szándék a testvér. Így tartozik össze a valóság bonyolult szintjein Gránitz Miklós fotóján a két hajdani kocsikerék a kerítésbe építve; és még ennél is bensőségesebb Apáti-Tóth Sándor fotó-párosán, a nagypapát és a nagymamát jelképező, félbevágott kifli és körte selymes erotikája. Ennyi bájos humor, kitárulkozó bizalom, ami a fotótagozat tárlatán megnyilvánul, talán elég tartalék lesz a téli napfordulóig.