Hónapokig készültek ezek a többcsatornás videóinstallációk, melyek mindegyikén két ember beszélget. Egyikük, Koronczi, azt kéri a másiktól - minden esetben egy nőtől -, hogy valljon neki szerelmet, mondja ki kamera előtt, hogy szereti. A felvételek felén teljesen ismeretlen nők vállalkoznak a feladatra, akik azelőtt sohasem látták Koronczit, a többi bejátszáson viszont régi ismerősök, barátok és munkatársak teszik ugyanezt. A cél minél hitelesebben kimondani azt a bizonyos nehezen kimondható, néha nehezen is értelmezhető szót: szeretlek.
És a nők nekiveselkednek megoldani a lehetetlennek tűnő helyzetet. Kis ötletek, obligát feszengések után lassan mindenkiből kibújik az önvád, önigazolás, elnyomott vágyak, beteljesületlen érzések, tudatalattiba leereszkedések konfúz elegye, az önreprezentáció és az eszménykeresés ritmikus váltakozásából adódó, Freud díványára kínálkozó fogalmazásmód. De a mű, a kétszer öt videófelvételből, illetve a nézők reakcióiból összeálló alkotás nem a nőkről szól. Koronczi ugyanis mindegyik beszélgetésben látható, egyenrangú fél, nem a szokásos interjúk háttérben maradó, arctalan kérdezője, hanem állandóan jelen lévő viszonyítási pont. Ő az, aki rákérdez a szerelem kimondhatóságára, saját magát kínálja fel közvetítőnek és segít a megfogalmazásban, arcot ad a nemlétező szerelmi kapcsolathoz, mosolyog és bólogat, fogadja a lassan kibontakozó vallomást. Előhívja az érzéseket és azok nyomán a szavakat. Olyan folyamatot reprodukál, amely sohasem tudatos és nem használhatók rá a logika szabályai, vagyis képlettel nem leírható. Mégis adott pontról (kérdésfeltevés) el tud jutni a kívánt végpontra (vallomás). És a két pont között előállítja, megszerkeszti, létrehozza a műalkotást, melynek tárgya a szerelem, megformáló eszköze az ember kifejezéskészlete, nyersanyaga az érzésvilág, résztvevői a művész, a kérdezett és a néző.
A helyzet rendkívül szokatlan, bizalmas és kínos, hiszen a beszélők egyike az egyik monitoron látható, a másik a másikon, mindenki külön képmezőt kapott, ráadásul a monitorok kicsit egymás felé fordítva állnak, így a fókuszpontban ülő néző az egymás felé induló pillantások kereszttüzébe kerül, belevonódik a jelenetbe. Kukkolónak is érzi magát, de megszólítottnak is, és ritka tisztaságú energiákkal feltöltve hagyja el a helyet.
