Vörösváry Ákos nyitotta meg elsőként az addig csak lakásán tárolt gyűjteményét. A Látványtár sokáig "külsős" esemény volt, budapesti és vidéki galériákban, múzeumokban rendezett kiállításokat az anyagból. Aztán 1997-re elkészült a Tapolca-Diszelben megvásárolt roskatag malomépületből átalakított múzeum, és azóta a Látványtár a kortárs művészetek kedvelőinek és művelőinek zarándokhelye lett. Hely, ahol nem kell műértőnek lenni ahhoz, hogy élvezzük az ott kapott élményt, ahol a kortárs művészek és a paraszti kultúra névtelen, arctalan művelői egyenlő státuszban szerepelnek. Mert Vörösváry gyűjtőmódszere a táblaképet és a hímzett falvédőt, a koncept művet és a nippeket párbeszédbe helyezi, a nevesített és a névtelen alkotás, mint a tevékenységből kiáradó kreativitás, itt igen magasra emeltetik.
Nem a posztmodern stíluskeveréséről van szó, hanem egy értékrendszerről, amely szerint a jegyzett művész készítette alkotás épp olyan hiteles lehet, mint a hétköznapi igényekből fakadó, de annál tovább gondolt tárgy. Így kerülnek egymás mellé Gulácsy rajzai vagy a Vörösváry által felfedezett Gross-Bettelheim Jolán festményei, Altorjay Sándor avantgárd munkái és a Csobánc környéki szűzmáriás nyomatok. És néhány tövig égett gyertyacsonk, borosdugók, üvegtörmelékek, minthogy ezek is költői lenyomatai a jelennek, ha nem is festve, szoborva, de megtalálva és kiemelve a minket körülvevő tárgy-özönből.
Most egy összefoglaló kötet készült a Látványtár eddigi történetéről, benne mindaz, ami csak úgy elszállt a diszeli mező fölött, a kiállításmegnyitók szövege, a terek fotókon megmaradt képe, a csobánci malom története és a kultúra fogalmát még mindig, makacsul a legtágabb értelemben használó gyűjtő vallomásai.
