László Gyula, a tehetséges ifjú képzőművész 1922-től a festőzseni Szőnyi István tanítványa volt. Művészeti stúdiumaival párhuzamosan a Pázmány Péter Tudományegyetemen régészet-, néprajz-, művészettörténet-, magyar- és földrajzszakot végzett. 1935-ben doktorált ókeresztény és magyar régészetből. Évtizedeken át volt munkatársa a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A Csongrád megyei Felgyőn 22 esztendeig tartó régészeti feltárást folytatott.
"Régészként lenyűgöző tárgyismerettel rendelkezett, kutatási és feldolgozási módszereiben egyaránt új utakon járt. Szemléletének lényege, hogy a középpontba az egykor élt ember anyagi és szellemi világát állította. Az általa meghonosított módszer a régészeti néprajz: etnográfiai párhuzamok alapján sikerrel rekonstruálta a honfoglalás kori köznapi műveltség, a mindennapi élet és az ünnepek számos területét" - érzékelteti László Gyula szakmai nagyságát Béres Mária régész, a szentesi múzeum igazgatója.
László Gyula kettős honfoglalásról szóló elmélete széles körben ismert. Élvezetes, közérthető előadásainak, szemléletes illusztrációinak döntő szerepe volt abban, hogy a régészet társadalmilag elfogadott tudományág lett. Több mint 30 kötete jelent meg, írásainak száma meghaladja a hétszázat.
Képzőművészi pályáját korán kezdte, már 10-12 évesen olyan kompozíciói voltak, melyekre felfigyeltek tanárai. Rajztudásáról pályatársai, kollégái a legnagyobb elismerés hangján szóltak. Borsos Miklós szerint rajzaiban már a főiskolás években is a vonal érzékenysége volt a meghatározó, míg linómetszeteiben a belső küzdelem, a fekete-fehér párharca tükröződik.
