Nagyvárosok toronyházai nyúlnak az ég felé, közöttük szabályos mátrixba rendeződnek az utcák. Baranyai Levente legújabb képei ? mindössze öt nagyméretű tabló ? a tériszonyt írják körül. Nem csak azt a kóválygó, szédülős érzést, ami kényszeresen lefelé sodorja a földi dimenzióból kicsit kijjebb jutott embert; arra a fajta fóbiára is utalnak, ami a magasházak között, a túl szabályos, túl művi, túl tömegszerű építmények között érezhető. A tér nem csak vertikális irányaival őrjíti meg az elmét, de arányaival, táguló vagy szűkülő perspektíváival is, sőt magával a térbeli létezéssel, amiből egészséges módon reménytelen kijutni. Tulajdonképpen kegyetlenebb satuban tartja a létet, mint az idő: utóbbiból az álmok, a lazább tudatállapotok segíthetnek kiszabadulni, de a tér, a három dimenzió rabsága feloldhatatlan.
Kicsit távolabbról mégis inkább megművelt földdarabnak látszanak ezek a városok, a favellák sűrűje, a felhőkarcolók fegyelmezett rendje. Baranyai természetet formál az épített tájból is, ahogyan korábbi képein absztrakcióként kezeli a természet jelenségeit. Ugyanaz a struktúra rendezi a várost, a tájat és a sejteket is; fraktálgeometria nyilvánul meg a metropoliszok sűrűjében és a kristályok szerkezetében. A rendből innen felülről inkább a káosz érzékelhető, és ez így van jól; a bábeli mítosz is ezt példázza. Baranyai légiperspektívából közelít rá az ember létmódjára, rövidülésekben fogalmazza meg az érzelmeket. Döbbenetes, ahogyan a tér élményét kiterjeszti a metafizika felé, ahogyan a festészetből tagolatlan képverset csinál és ebben az ember nélküli világban milliméteres pontossággal képes meghatározni az egyetlen képén sem megjelenő ember valós terét.
