A 19. század második felében, amikor a hivatalos festészet mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a személyes műfajok, kiemelten a tájkép vagy az életkép, a motívumok lassan átvették a nagy témák helyét. Előfordul, hogy egyetlen motívum és a hozzá tapadó, vagy belőle sugárzó hangulat adja egy festmény tárgyát, azt a sajátos nézetet, ahogy egy festő megjeleníti a valósághoz fűződő viszonyát. A kiállítás a festői motívum elterjedését, majd lassú háttérbe szorulását, és feloldódását követve mutatja meg, hogyan vált uralkodóvá az 1920-as évekre a teljes képmezőt azonos értékű felületként kezelő modern látásmód, és az azt megvalósító autonóm festői gesztus ? többek között a szentendrei alkotók munkáiban is.
A kiállított anyag, miközben áttekintést nyújt a magyar művészek útkereséseiről, a hagyománytisztelet és a megújító kezdeményezések párhuzamosan ható folyamatairól, egyben az alkotók egyéni érzelemvilágát, életszemléletét is tükrözi. A tárlat Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Vaszary János, Ferenczy Károly, Réti István, Csók István, Mednyánszky László, Hollósy Simon, Czóbel Béla munkái mellett olyan kevésbé ismert festők munkáiból is bemutat egy-egy jellemző darabot, mint Bihari Sándor, Fényes Adolf, Perlmutter Izsák, Glatz Oszkár, Ziffer Sándor vagy Perlrott-Csaba Vilmos.
